Shock!

Nomen est omen - ahogy az albánok mondják, már persze, csak ha beszélnek latinul. Hiszen vannak dolgok, amiknél az elnevezésben minden benne foglaltatik, a zsákbamacska kereskedelmi forgalomba hozatala nélkül. Olyanokra gondolok, mint hogy nem ülünk be első randiként egy Mély Torok című filmre a moziba, vagy úgyszintén nem szervezünk óvodai kirándulást egy Radikális Amputáció koncertre. Na, a Seismic albumcím is önmagáért beszél, így aztán el is jött az ideje, hogy minden vájt fülű széplélektől búcsút vegyek, hiszen aki egy kicsit sem bírja a disszonanciát, a kakofóniát, a tektonikus lemezek egymáshoz csapódásának szeizmikus robajlását, annak nem való a Sons Of Otis új anyaga. Aki viszont kicsit is csípi a stoner zenék azon ágát, ami a fuzzos-retrós-csöves erősítős recsegés-ropogásról, fennakadt szemű végtelen jammelésekről szól, azt nagy örömmel köszöntöm körünkben!

A kanadaiak zenéjét valahogy úgy lehetne leírni, mintha a Hawkwind tagjai az Electric Wizardékkal karöltve, totál begombázva elmentek volna egy spiritiszta szeánszra, miközben a szomszéd szobában a Melvins-es srácok porszívózás közben Led Zeppelint hallgatnának. Vagyis zenéjükben kibogozhatatlanul keverednek a pszichedelikus hatások a Wizard-féle, súlyosabban borult témákkal és az agresszív énekkel, viszont teljességgel hiányzik belőlük az utóbbira jellemző okkult témák használata. A nemrégiben bemutatott Dopethrone is valami hasonló zenét művel, csak ők meg sokkal gonoszabbak és szutykosabbak. De minek is beszélek ennyit - jó eséllyel te is tudod már, hogy mit várhatsz a torontói triótól, hiszen Ken Baluke és aktuális társai már jó húsz éve művelik ezt a barátságtalanságában is magához láncoló muzsikát. Ahogy ő maga énekli a nyitó Far From Fine-ban: „Here I go again, nothing's gonna change", és valóban, ugyanazok a fuzzos gitártémák, ugyanaz a vicsorgó, rengeteg visszhanggal megterhelt ének, mint korábban. És szerencsére a színvonal is hasonlóan megkapó, mint ahogy az is a régi, hogy azért az ötvenpár perc végére sajna eléggé egybefolyik a hangkavalkád.

Persze kicsit minden dal másmilyen azért a héttételes korongon: a felütés (Far From Fine, Lessons) még inkább az acsargósabban stoneres-fuzzos dolgokat hozza, hogy aztán a korong legnehezebben emészthető tétele, az Alone másodpercek alatt csapja szanaszéjjel a képet. Ez a dal szó szerint recseg-ropog-nyikorog-surrog, még akár noise rocknak is elmenne, ráadásul a többihez képest rohadt hangosra is lett véve. Kötélidegek kellenek hozzá, az már egyszer biztos! A négyes Guilttől kezdve pedig mind inkább merülünk a space/pszichedelikus zenék kábszeres vízióinak feneketlen mélyére. A Pk és a Cosmic Jam együttesen majd' húszperces, fékevesztett jammelése teszi fel a koronát a Seismic fejére, ez már tényleg színtiszta pszichedélia, még úgyis, hogy a zárótétel bizony elég galád módon százezredszerre is újrahasznosítja a Led Zep halhatatlan Whole Lotta Love-jának főtémáját. Ej-ej, srácok, ez nagyon nem volt szép dolog, még jó, hogy a két instrumentális darab között ott figyel egy valódi feldolgozás, a Mountain zenekar Never In My Life-jának egy bedurvított verziója. Talán nem véletlen, hogy messze ez a legslágeresebb téma a lemezen.

Vigyázva közelítsen hát mindenki a Seismic felé, hiszen egy kósza földmozgás könnyen maga alá temetheti az óvatlan betolakodót! Viszont ha megtalálod az elrejtett fogódzókat, tutira napokig fognak kísérteni a hányaveti módon elhullajtott riffek-témák, amiket elsőre tán nem is nagyon vettél észre. Szó se róla, Otis fiai belevaló legények ám!