Shock!

Nocsak. Lalátka Lajos, aki az Intense-ben szaggatta a húrokat, kis stílusváltás után egy nagy kiadós bandában találta magát. Az egykori halálmetal hathúros rátalált ugyanis egy Kassai Szabolcs névre hallgató énekes-billentyűsemberre, aki már korábban kísérletezett elektro zenékkel az APE from the MASS nevű projectben.

Együtt alakították ki ezt a (nekik) új hangzásvilágot, ami alapvetően pörgős techno (vagy house, vagy mittomén, nem értek ezekhez a modern zajokhoz) alapokra épül, amin néha felbukkan némi gitár, és dallamos ének is. Sajnos viszont elmaradt az a plusz, amitől ez a mix egyedi és megjegyezhető lenne. Hol Chemical Brothers, hol ultradance-esített Paradise Lost az Inframind, de sajnos az egyéniség és a megjegyezhetőség hiányzik teljesen. Az első pár nóta úgy megy el mellettem, mint a láthatatlan ember, észre se veszem, hogy voltak egyáltalán. A Minddoors című opuszban is csak annyi tűnt fel, hogy felhasználták Billy Idol Cyberpunk lemezéről a Heroin címezetű dal egy versszakát. Na, AZ a lemez tényleg úttörő módon volt rock-techno hibrid...

Hallatszik egyébként, hogy nem kevés odafigyeléssel lett összerakva az anyag, cicceg, puttyog az elektronika, a teljes sztereó tér lüktet, de legkésőbb a harmadik dal közben már kezd minden összemosódni, fárad a fül, az agy. Ilyenkor teszi fel a szőröstollú újságíró azokat a kínos kérdéseket, miszerint "minek ide dobos, ha csak a gépdob puttyog", meg "van ezen gitár egyáltalán"... Ez utóbbi kérdésre a negyedik (Bodyjailed Soul) dal valamelyest válaszol, megérkezik egy kevéske gitár, végre egy kis fogósság, megjegyezhető refrén. Igaz, ez a nóta se túl egyedi, mintha a Krupps turnébusza összeütközött volna Marilyn Manson repülőgépével, és az intenzíven összekeverve összevarrt zenekartagok csináltak volna egy közös dalt.

Aztán az ötös track visszahúz az elektromocsárba, a gitárt ismét elküldték szabadságra, kicsit Prodigysre véve a figurát, bár a Prodigyben a samplingelt gitárokkal együtt is több erő és spiritusz van mint ebben a zenében. Kár. Próbálom az éneket figyelni, ha már a zene jellegtelen, talán a vokalista tónusa, dallamai kihúzhatnák a Semmiből a produkciót. Sajnos nem sikerül a dolog, az énekhang is eléggé semmilyen, a dallamok pedig passzolnak ugyan a zenéhez, de nem emelkednek ki belőle, nem viszik el a hátukon az Űrmajmokat. Igényes a borító, sötétebb Nine Inch Nails jellegű dolgok jutnak eszembe róla, ha a zene kicsit sötétebb és betegebb lenne, passzolna a látványhoz, és jobban is tetszene.

Konklúzió... Hááááát, nem tudom, ki lesz a célközönsége a Space Monkeez lemezének, a technósoknak, diszkósoknak túl elvont, a metalosoknak túl lágy, egészében pedig sajnos eléggé lapos a végeredmény. Reméljük, magukra találnak majd és szép lassan kikristályosodik a biztató alapokon valami egyedi és bombasztikus. Addig sajnos csak hat és fél.