Shock!

Ebben a frissítésben csupa nagy öreg jut nekem. Kezdek is ráncosodni erősen, a hamut meg mamunak írom hamarosan, ha ez így folytatódik. Na de félre a répát, Steve Morse ugyanis, amellett, hogy tényleg a zenei szakma egyik nagy öregje, nagyon is élő figura.

A Dixie Dregs tagjaként és szólóban is egyaránt sikeres volt, de dolgozott a Kansastől Liza Minnellin át a Lynyrd Skynyrdig egy csomó mindenkivel, mostanában pedig épp azon fáradozik, hogy (sikerrel) újult erőt vigyen a Deep Purple nevű intézménybe. Ez a lemez, mely egy sorozat második darabja, a Magna Carta kiadó ötlete alapján született, és egy egyedi tribute albumot takar. Steve nem úgy csinált feldolgozáslemezt, hogy fogta, kissé átgyúrta és gitáron eljátszotta kedvencei egyes dalait, hanem önálló dalokat írt különböző általa nagyra tartott nevek stílusában. Van itt dal a Genesis, az Aerosmith, az ELP által inspirálva, de még az "öreg" Bach bácsi is adott némi ihletet.

Az ötlet baromi jó. Az Errol Smith tényleg hatalmas Aerosmith-feelingekkel indul, szinte énekli rá az ember a Walk This Way-t, pedig ez igenis egy friss, élettől pezsgő szerzemény. Na meg azért Joe "csak-azért-sem-torzítom-be-rendesen-a-gitáromat" Perry nem nyomna ilyen kidolgozott, modern és mégis hagyományőrző szólót, mert nem. A Motor City Spirit meg akkora régi Deep Purple, mint egy ház, mondjuk a jelenlegi helyzet ismeretében ez a legkevésbé meglepő választás. A Zig Zags vicces szójáték a ZZ Topra utalva, és tényleg azok a szőrös bluesmetal riffek figyelnek a nótában mint amit a hosszú-arcszőrzetű bácsik szoktak volt csinálni. Az Air On 6 String pedig Bach alapjain megszólaló klasszikum, tanítanivaló.

A borító is szép, ráadásul minden dalhoz részletesen leírta tititi tátátá (azaz Morse) barátunk, miért választotta az adott zenekart ötletadásilag, és mit szeretett volna beleviccelődni saját verziójába. Iszonyatosan élvezem ezt az ötletet, a szerzemények játékosságát, meg mindent. Tök jó. Példaérték.