Shock!

Akármennyire is hihetetlennek tűnik, de idén már az instrumentális gitárzenék egyik legmeghatározóbb fejezete, a most 56 esztendős Steve Vai által elkövetett Passion And Warfare is negyedszázados korba lépett! E varázslatos muzsikát tartalmazó lemezt, amely szinte már a megjelenése évében is simán megállta volna a helyét a Klasszikushock rovatban, most újra a kezünkben tarthatjuk egy meglehetősen pazarul feljavított kiadásban. Bár az eredeti anyag megszólalásával sem voltak különösebben gondok, mégis érdemes próbát tenni ezzel a felturbózott verzióval is, hiszen amellett, hogy kiadatlan bónuszokat is hozzácsaptak a '80-as évekből (Lovely Elixir), maga a felvétel is teltebben és természetesebben szól. És persze az egykoron szintén „félresöpört" szerzeményeket tartalmazó, mindezidáig kiadatlan Modern Primitive-ről sem „illik" megfeledkezni.

Egy picit el is térnék a hagyományos lemezismertető megszokott formájától, elvégre itt egy olyan előadóról van szó, akinek művészetét nemhogy bekategorizálni, de még csak értékelni és/vagy kritizálni sem igazán érdemes. Feleslegesek a jelzők, mindenki tisztában van vele, hogy Steve Vai egy ufó, mindentől különválasztandó zenei kategória, és ezekre a tényekre a Modern Primitive-en hallható muzsikának nevezett valami is rá tud még erősíteni. Pedig – ahogy fentebb már említettem – a dalok némelyikét bizony a '80-as években és az egészen korai, bemutatkozó Flex-Able-t követő időszakban írta Steve. Szóval legyen ez a cikk is inkább amolyan ünnepi megemlékezés, mint ahogyan a szerző is feltehetően ilyennek szánta a jubileum kapcsán, és szerencsére volt olyan jófej, hogy összegereblyézett nekünk egy kis ajándékot a fiókban maradt szerzeményekből.

Akik soha nem voltak nyitottak Vai excentrikus megnyílvánulásaira, azok gyorsan tegyenek is be inkább valami hagyományosabb és könnyebben emészthető muzsikát, mert ezek a tételek ezúttal sem fogják meggyőzni őket. Akik viszont nem riadnak vissza némi színpadiasságtól sem mentes, bohém művészkedéstől, és betéve ismerik a mester diszkográfiáját, kizárt, hogy csalódjanak ebben a masszív gyűjteményben, bár előrebocsátom: nem lesz könnyű hallgatnivaló. Döbbenetes egyébként, hogy már az egészen korai időkben is mennyire előremutató volt Steve játéka: a későbbiekben védjegyévé váló speciális technikák és trükkök már ezekben a kompozíciókban is egyértelműen benne voltak, és legyen szó sweep pickingről, whammy-baros akrobatikáról, „gumiszoba-effektusról" vagy kétkezes tappingről, e jellegzetességeket igazából csak ő tudja ennyire egyedien és sokrétűen prezentálni. Steve ugyanakkor pont az ellenkezőjét állítja ezekről a szerinte még kezdetleges (?) tételekről, úgy beszél róluk, mintha nem is ugyanaz az ember játszotta volna fel őket, és némi öniróniával egy interjúban el is nevezte akkori önmagát cro-magnoni Vainak. Ez így persze enyhe túlzás, azonban ebből is látszik, hogy Steve még mindig tud hinni a fejlődésben, ellentétben néhány, itt most meg nem nevezett kollégájával.

Mindenesetre elég furcsa leírni, hogy a Modern Primitive-et tulajdonképpen még a leginkább beavatott, mindenre nyitott vájtfülűeknek is csak óvatosan tudom ajánlani, valamint a gitármuzsikák kedvelőinek is érdemes előtte százszor átgondolni, hogy útjukra szabadítják-e a lemezen hallható speciális kompozíciókat. Mindjárt az elsőnek felcsendülő, lazán csak Bop!-ra keresztelt agymenéstől is rögtön ki lehet készülni, ha az ember éppen olyan hangulatban van. Rejtély, hogy gányolta össze a motyóját a művészúr, amelyekkel ezeket az idegtépő hangokat elővarázsolta a hangszeréből, de elkötelezett Steve Vai-rajongó legyen a talpán, aki még az ilyen jellegű „félrehajlásait" is meg tudja bocsátani! A dalban vendégszereplő, indiai őstehetség basszeros leányka, a mindössze 11 éves Mohini Dey biztosan élvezte a műsort, bár többszöri meghallgatás után már nem jelentett olyan komoly kihívást nekem sem, mint első alkalommal. Ehhez képest a Dark Matter szinte átlagos ujjgyakorlat, viszont az énekes Mighty Messengers kifejezetten jól sikerült nóta, húzós, autóvezetéshez kiválóan passzoló verzékkel, refrénnel és persze szólóval. Nem is értem, hogyan porosodhatott hosszú éveken át valami mesterszalagon... A régi ismerős, Devin Townsend sem maradhatott ki a leosztásból, és az általa felénekelt The Lost Chord is csak azt bizonyítja, hogy Devin rengeteget tanult Vaitól, hiszen ez a nóta hangulatát tekintve akár a nem kevésbé kattant vokalista szólólemezein is szerepelhetne. Nem lennék meglepve, ha a dal a több mint zseniális Sex & Religion egyik elfeledett darabja lenne, bár az ott hallható szerzeményeknek a nyomába sem ér. Inkább csak amolyan érdekesség.

Természetesen a már megszokott csillogó-villogó, távol-keleti szitár hangminták között örvénylő, nyakatekert tremoló-bűvészkedések (Upanishads, And We Are One, Never Forever), valamint a többdimenziós és sejtelmes háttérmuzsikára épített, kalandozós ritmikájú, legatós szólóorgiák (Fast Note People, Lights Are On) sem hiányozhatnak erről a gyűjteményről, amelyek mellett még egy Paul Gilbert szólómunkáival rokon darab is elfért No Pockets címmel. Ám hősünk a végső, mindenkit leterítő pofont az utolsó, három részből álló Pink And Blows Overrel osztja ki a már semmin sem meglepődő hallgatóknak, amelyről lényegében már nem is nagyon lehet megállapítani, hogy mi a fene is akar lenni valójában. A kezdeti könnyebben emészthető hangokból a dolog hirtelen átfordul valami egészen megfejthetetlen, morbid jazz-improvizációba (lásd még Fire Garden Suite), amely leginkább egy szürreális színházi előadáshoz illene legjobban, de ugyanúgy el tudom képzelni egy végletekig eszement indie játék aláfestő zenéjének is. A végére felrántott, kakofóniába torkolló, vibráló szóló pedig ezek után csakis könnyfakasztóan gyilkos lehet.

A reflektorfény persze így is a tavaly huszonöt éve megjelent Passion And Warfare-re vetül, amelyre a legtalálóbb jelzőt is maga a szerző fogalmazta meg: „Jimi Hendrix találkozik Jézussal egy partin, amelyet Ben Hur adott Mel Blanc-nak." (Igen, utóbbi úriember volt többek között Csőrike, Tapsi Hapsi és Dodó kacsa szinkronhangja). Azt hiszem, ennél tömörebben én sem tudnám jellemezni e mindenki számára kihagyhatatlan kuriózumot, amely elvileg teljes egészében hallható lesz a pár nap múlva esedékes koncerten a Budapest Parkban! Mondanom sem kell ugye, hogy az esemény kihagyhatatlan, ahol főszereplőnk nem „csupán" gitározgatni fog, de mellette el is színészkedik majd minden egyes hangot. Nem lehet kérdés, hogy a ma is zseniális For The Love Of God, a The Audience Is Listening vagy az Erotic Nightmares katarzis lesz élőben, pláne azután, hogy a mester másfél órás meditációt követően áll ki a színpadra, és felfrissült lélekkel csap bele egy izzadságtól fröcsögő rockkoncertbe. Így kell ezt csinálni: a két véglet között egyszerre, tudatosan és ösztönösen. „Modernül" és primitíven.