Shock!

Noha minden bizonnyal az 1990-es Passion And Warfare az olasz felmenőkkel rendelkező New York-i gitáros legsikeresebb lemeze (mind elfogadottságát, mind eladási adatait tekintve), a kerek évforduló kapcsán és a szubjektív preferencia eredményeként ezúttal mégis az éppen húsz évvel ezelőtt, 1993. július 27-én megjelent Sex & Religion albumról emlékezünk meg kicsit bővebben.

Steve Vai, az extravagáns gitáros a '90-es évek elejére már komoly nevet szerzett magának. A Berkley-n kiugró elméleti tudásával, szorgalmával és kreativitásával azonnal kitűnt, a '80-as évek első felében pedig már a legendás Frank Zappa zenekarát erősítette. Zappa egyértelműen zseninek tartotta, és következetesen mindenhol „kis olasz virtuózomként" mutatta be az akkoriban a húszas éveinek elejét taposó gitármágust. A sors úgy hozta, hogy ezt követően olyan ikonikus gitárosok helyére szerződött az évtized második felében, mint Yngwie Malmsteen (Alcatrazz), Eddie Van Halen (David Lee Roth zenekara) vagy Vivian Campbell (Whitesnake), és bár különösen utóbbi kapcsán a rajongók egy részéből ellenérzéseket váltott ki igencsak egyedi zenei megközelítése, alapvetően mindenhol több mint jól megállta a helyét, és komoly ismertséget szerzett magának hagyományos, „zenekari" rockgitárosként is.

Vai eközben beindította szólókarrierjét is: az 1984-es Flex-Able lemez már egy igen érett, innovatív zenész képét mutatta, és mindenféle különösebb reklám vagy médiatámogatás nélkül is mintegy 250 ezer példányban kelt el, ami korántsem számított rossz eredménynek. Az igazi nagy dobbantásra mégis 1990-ig kellett várni, amikorra lényegében túl volt az említett zenekari kirándulásokon, és végleg a szólópályája folytatása mellett tette le a garast. A Passion And Warfare lemez előtt gyakorlatilag az egész szakma és a közönség leborult: az album néhány hét leforgása alatt bearanyozódott az Egyesült Államokban, az egykori „kis olasz virtuóz" pedig egyértelműen belépett általa a gitáros-csúcsligába. Nem mintha technikai tudása, vagy (el)ismertsége révén addig nem tartozott volna oda, de a Passion And Warfare volt az a lemez, amelyen gitárosként, zeneszerzőként és „művészeti vezetőként" is kibontakoztathatta sokszínű zsenialitását. Saját bevallása szerint kezdetben nem is igazán hitt benne, hogy egy ilyen extravagáns instrumentális lemez komoly érdeklődésre tarthat számot, azonban újdonsült főnöke, David Coverdale, aki még a megjelenés előtt hallotta az anyagot, így biztatta: „Steven, édesem, hatalmasat tévedsz. Ez egy kiváló lemez, és nagyon meg fogsz lepődni, mennyire jól fogy majd." Neki lett igaza: a lemez végül több mint 850 ezer példányban talált gazdára, amivel nemcsak Vai szólókarrierjének lett a legsikeresebb albuma, de minden idők legnagyobb példányszámban elkelt insrumentális gitárlemezévé is vált.

Ilyen előzmények után nem meglepő módon a legtöbben azt várták Vaitól, hogy a Passion And Warfare sikerén felbuzdulva továbbmegy a gitárhősök által kitaposott ösvényen, és egy még kidolgozottabb instrumentális albummal rukkol elő. A gitárosnak ugyanakkor más tervei voltak. A Passion And Warfare-rel szólóban egyáltalán nem is turnézott, mert nem akart egy instrumentális zenekar frontembere lenni: eleve hagyományosabb rockzenei közegben nőtt fel, utána pedig olyan karizmatikus torkokkal volt lehetősége együtt dolgozni, mint Coverdale vagy Roth. Ráadásul éppen a lemez felvételeinek befejezésekor kapta a felkérést a Whitesnake megüresedő pozíciójának betöltésére, amire nem mondhatott nemet. Coverdale azt is engedélyezte, hogy a gitáros a Slip Of The Tongue turnéjának állomásain előadhasson részleteket az akkoriban megjelenő szólólemezéről, ez pedig paradox módon sokkal komolyabb promóciót biztosított az albumnak, mintha önálló turnéra indult volna az anyaggal.

Ezek fényében úgy tűnhet, hogy Vai tényleges vágya a két világ ötvözése volt: saját szólókarrierjének építése, de nem feltétlenül egy istrumentális zenekar frontembereként, hanem egy hagyományos, vagyis énekessel felálló valódi rockbanda vezetőjeként. „Nem bírtam kisakkozni, hogyan turnézzak a Passion And Warfare-rel. Akartam egy frontembert, mert nem akartam én állni a színpad közepén, instrumentális zenét játszva – úgy értem, álmodoztam ilyesmiről, de nem hittem abban, hogy működhet is. Ezért mentem át a Whitesnake-időszakon, majd amikor azzal végeztem, lekötöttem magam egy csomó egyéb projektben, amiben valószínűleg nem kellett volna. Utána gondoltam úgy, hogy oké, az emberek veszik a lemezeimet, itt az ideje, hogy magasabb fokozatba kapcsoljak és profivá váljak. Felbéreltem egy menedzsmentet, akik nem értettek meg, így végül úgy döntöttem, hogy elkészítek egy lemezt egy valódi énekessel. Kommerszebb, eladhatóbb albumot akartam készíteni rendes zenekarral és rádiós nótákkal. Akartam persze, hogy legyen benne néhány csavar, de nem olyan ezoterikus módon, mint ami Passion And Warfare-re vagy a Flex-Able-re volt jellemző. Így készítettem el a Sex & Religiont."

A tervet tehát hamarosan tettek követték, és gyorsan össze is állt az igen tudatosan összeválogatott szupergroup. A dobok mögé a Zappa zenekarát szintén megjárt Terry Bozzio ült, akivel Vai már évek óta együtt akart dolgozni annak ellenére is, hogy a dobos igencsak más stílusokban mozgott, mint ő. Basszusgitárosként a jellegzetes funkos, slapping-témákat hozó T.M. Stevens csatlakozott a formációhoz, ám a legnagyobb dobás egyértelműen a hiperaktív ifjú tehetség, a kanadai Devin Townsend felfedezése volt. „Van vagy öt zsáknyi szalagom tele különböző énekesek anyagaival. Mindegyikük cuki, mindannyian igazán jól énekelnek és klassz, biztonsági zenét írnak. Devin Townsend viszont már tizenkilenc évesen elkészítette a Noisescapes című cuccot, rajta egyszerűen az elképzelhető legsúlyosabb ipari metallal. Súlyos, de mégis dallamos zene. Elküldte a lemezcégemnek, és rajtuk keresztül jutott el hozzám. Elég volt egy percet hallanom Devinből, és egyből tudtam, hogy különleges emberről van szó. A szó szoros értelmében hihetetlen intenzív. Úgy gondolom, igazi zseni, számos egyelőre még felfedezetlen oldallal. Ráadásul valahogy groteszk módon szórakoztató is..."

A terv tehát az volt, hogy a lemezt igazi csapatmunka eredményeként készítik el és jelentetik meg. Mindezt a projekt nevében is tükrözni akarták, és eredetileg a Light Without Heat munkacímet használták (a formáció neveként és a lemez címeként egyaránt), de mivel ezt a nevet Steve már használta saját üzleti vállalkozásaira is, ezért könyvelési és egyéb szempontból nem lett volna túlzottan praktikus a zenekart is így nevezni. Így kompromisszumos megoldásként a zenekar egyszerűen a Vai nevet kapta, és a lemez is így jött ki. Címnek pedig talán az egyik legütősebb nótát választották, amely ráadásul tematikájában is leginkább lefedte a teljes anyagot. Érdekesség, hogy a projekt kezdetén, 1993 elején, vagyis még a névváltás előtt néhány zenei magazinban már meg is jelentek reklámok a Light Without Heat projekt promóciójaként.

A zenekart alkotó nagy egyéniségek között igen hamar felszínre kerültek az elsősorban művészi jellegű konfliktusok. A cél az volt, hogy a zenészóriások midannyian hozzájáruljanak saját kreativitásukkal, stílusukkal a produkcióhoz, míg Vai afféle primus inter paresként az egész produkciót koordinálja. Ez nagyon jól hangzott, de hamar kiderült, hogy a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Mivel mind a négyen nagyon erős elképzelésekkel rendelkeztek a zenei irányvonallal, s különösen saját részeikkel kapcsolatban, óhatatlan volt, hogy Vai, aki mégiscsak a formáció egyértelmű vezetőjének számított, csak igen komoly konfliktusok árán tudta keresztülverni az akaratát a lemez elkészítése során.

A vitákat csak súlyosbították Steve akkoriban folyó különböző peres ügyei, ráadásul a gitáros eléggé nehezen jött ki a menedzsmenttel is, akik túlzottan nagy mértékben akartak beleavatkozni művészeti elképzeléseibe és az album irányvonalába. El lehet képzelni, hogy ezek a körülmények alaposan megnehezítették a munkát, amelyet még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett jó hangulatúnak nevezni. Vai: „Az az igazság, hogy nem álltam készen egy zenekarra. Egy zenekar általában úgy néz ki, hogy összeállsz a többi taggal, akik az ötleteik és a tehetségük révén hozzátesznek valamit a végeredményhez egy egészséges ötletcsere során. Ahhoz, hogy valódi zenekarról beszélhessünk olyan zenészekkel, mint Terry Bozzio, T.M. Stevens és Devin Townsend, elengedhetetlen, hogy mindenki feltétel nélkül elfogadja a többiek hozzájárulását. Én a magam részéről nem álltam készen erre az elköteleződésre. Bár a többiek szempontjából igazságtalannak tűnhetett, megvoltak a határozott elképzeléseim, hogy milyen irányba szeretném vinni a zenét. Ezek a srácok tényleg csodálatos zenészek, de mindegyiküknek megvan a saját személyisége. Amikor zenekari közös munkáról van szó, túlságosan is control freak vagyok, túlságosan is ragaszkodom ahhoz, hogy a dolgokat egy bizonyos módon csináljuk. Adtam nekik persze valamekkora szabadságot, de nem olyan mértékűt, amekkorára ilyen kaliberű zenészeknek szükségük van. Éppen ezért ez a felállás soha többé nem fog újra összeállni, amiért nyugodtan lehet engem okolni." Ez őszinte beszéd, ami be is igazolódott, hiszen a formáció még a lemez megjelenése előtt feloszlott, és a „zenekar" soha nem is koncertezett ebben a felállásban.

Ettől függetlenül általában is valószínűleg igaz lehet, hogy egy erős gitáros-egyéniség számára zenei szempontból és emberileg is hihetetlenül nehéz megtalálni a megfelelő énekest (hosszasan sorolhatnánk a példákat Malmsteentől Van Halenig), s ez halmozottan igaz Vaira. Jóllehet korábban is dolgozott már együtt finoman szólva erős egójú énekesekkel, azok a kapcsolatok teljesen mások voltak, hiszen Roth vagy Coverdale mellett sosem ő volt a főnök. Saját zenekarában viszont nem lehetett kérdés, kié a végső szó, és bár a karrierje legelején álló ifjú kanadai titán kezdetben kénytelen volt alávetni magát az őt felfedező gitármágus akaratának, elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy hosszú távon Townsend nem fog elköteleződni, és saját karrierjének kibontakoztatására koncentrál majd. Vai: „Az egész találkozásunk hatalmas mázli volt, mert Devin egészen brilliáns, de a tényleges zsenialitása még nem volt teljesen kiforrott. Még éppen kereste önmagát, mert annyira fiatal volt. Tudtam, hogy nagyon sok van benne, de akkoriban túlságosan is az én szabályaim határolták be... Olyasvalakinek pedig, mint Devin, aki ilyen hihetetlenül kreatív, ez az egész olyan lehetett, mint egy színes madárnak, akit egy kalitkába zártak velem." (Nem véletlen, hogy a későbbi lemezein már nem is kísérletezett ilyesmivel, és egy-egy vendégszereplést leszámítva inkább az énektémákat is magára vállalta, bármennyire is felejthető orgánummal rendelkezik – legalábbis gitárjátékához, vagy Devin Townsend torkához képest.)

A belekódolt konfliktusok ellenére éppen Townsend volt az, aki nem azonnal hagyta el a fedélzetet, hanem még a lemez turnéjára is elkísérte Vait. Sőt, bár az egységes összkép érdekében Vai egyedül játszotta fel a lemez összes gitársávját, az ifjú kanadait ettől függetlenül igen egyedi stílusú és kiváló gitárosnak tartotta, amit a koncerteken teljes mértékben ki is használt. A másodhegedűs szerep azonban hosszabb távon nyilvánvalóan nem passzolt a forrófejű kanadai kölyöknek, aki képtelen volt kiélni a benne rejlő kreativitást Vai szorításában. Devin: „Karrierem első öt évében zenei prosti voltam, és mások igényeinek kiszolgálójaként dolgoztam. Tizenkilenc éves voltam, amikor csatlakoztam Steve bandájához, és keményen betartottam a csókának. Mindig is tudtam, hogy a saját zenémet akarom csinálni, és amikor Los Angelesbe érkeztem, rájöttem, hogy Steve szövegeit éneklem, és irányítanak. Nem vagyok az a fajta fickó, aki jól reagál arra, ha megmondják neki, mit csináljon. Amikor talákoztunk, ő már harmincnégy éves volt, mégis úgy éreztem, hogy vannak a személyiségeinkben közös vonások. Számomra azonban mindez nem volt kifejezetten kellemes élmény, és fájóan nyilvánvalóvá tettem mindenki, különösen Steve számára, hogy nem élvezem a dolgot."

Évekkel később persze már lehet ilyen diplomatikus szavakkal jellemezni ezt a gyorsan elmérgesedő házasságot, akkoriban, különösen a turné során viszont a legkevésbé sem volt visszafogott a viszony: egy legendás epizód során például a duzzogó énekes egy méretes kábelt tolt Vai gitártokjába. Devin: „Emlékszem, miután megcsináltuk a Tonight Show-t, feldugtam Jay Leno telefonját a seggembe, ami miatt mindannyian bajba kerültünk. Arra is emlékszem, hogy beleszartam Steve gitártokjába, egyszerűen azért, mert hatalmas seggfej voltam, és így akartam magam hozzá képest meghatározni." Egy másik alkalommal, a NYC Academyn tartott koncert utáni partin a seggét mutogatta a résztvevőknek Vai családja jelenlétében. Vai: „Így van, ez Devin, a tipikus fiatal hippi kölyök egy szelídebb napján." Fiatalság, bolondság, mondhatnánk, és évekkel később már HevyDevy is nyilván tágabb perspektívából tudta személni a dolgokat: „Az évek során bőven volt lehetőségünk arra, hogy átgondoljuk a dolgokat. Steve csak nemrég mondta ki nyilvánosan, hogy túl sokat engedett meg nekem. Épp itt volt az ideje! Remélem, azt is el fogja mondani, hogy ez a kölyök egy hatalmas fasz volt. Mert az voltam. Ő viszont mindig túl udvarias."

A turné végére tehát egyértelművé vált, hogy a közös munka nem működik tovább, és Devin néhány hónappal később később (egy rövid, a The Wildheartsban eltöltött intermezzo után) már új zenekara, a Strapping Young Lad gründolásán dolgozott. A nem felhőtlen viszonyra azért jellemző, hogy a Vai nevéhez fűződő Relativity Records végül nem is szerződtette új zenekarát, és ugyan hivatalosan az üzleti perspektíva hiányát nevezték meg fő okként, lehetetlen nem arra gondolni, hogy a nem éppen baráti körülmények között történt szakítás is szerepet játszhatott a döntésben. Vai ennek ellenére elnéző apa módjára soha nem szapulta a forrófejű fiatalembert, és később is mindig pozitívan, elismerően nyilatkozott Townsendről, különösen zenészi kvalitásairól. „Devinnek nem volt szüksége a segítségemre zenei tekintetben. Ő az a fajta srác, aki pontosan tudta, mit akar csinálni. Ha kapott is tőlem inspirációt, az a stúdióban történt. A közös munkánk volt az egyik első alkalom, hogy egyáltalán komoly stúdióban járt, és látta, hogyan épül fel elemeiből egy lemez. A Sex & Religion albumot telepakoltuk rétegzett vokál- és gitársávokkal. Devin a produkciós technikákat tanulta el a közös munkánkból. Szerintem az is nagyon jót tett neki, hogy elvittem turnézni... Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, csak egy tinédzser volt óriási tehetséggel, amit éppen csak elkezdett felfedezni. Később is brilliáns dolgokat művelt. Mindent megveszek, amit csak megjelentet. Továbbra is jóbarátok vagyunk, és azon kevés srác egyike a metal-iparban, akit igazi zseninek neveznék."

Tény, hogy a hiperaktív kanadai tinédzser korához képest döbbenetes érettségről tesz tanúbizonyságot a lemezen. Az egész rockszakma hálás lehet Steve Vai értő fülének, amiért felfedezte ezt a nem is annyira csiszolatlan gyémántot, aki a Sex & Religion révén üstökösként robbant be a színtérre, és rövid idő alatt megalapozta a karrierjét. Bár a Vai-jal való kollaboráció egyértelműen a könnyebben emészthető oldalát domborította ki – legalábbis későbbi önmagához képest –, sokszínűsége és zsenialitása már itt is minden kétséget kizáróan megmutatkozott.

Rögtön a lemezt nyitó rövid intrót és Vai jellegzetes melódiáit követően berobbannak Townsend erőteljes rétegzett vokáljai a Here & Now-ban. Ez a némileg indulóra emlékeztető nóta megadja a lemez kezdeti lendületét, s a hangszeres szekció kibontakozására is kiváló alkalmat teremt. Ezt követi a lemez talán legslágeresebb dala, az In My Dreams With You, melyből a zene és főleg a zenészek karakterét maximálisan tükröző klip is készült. A vaiosan fülbemászó, mégis érdekesen megcsavart, popos refrént valójában Vai egy gitáros/producer barátja, Roger Greenwald írta évekkel korábban. „Mindig is akartam valamit kezdeni vele. Gyakorlatilag átírtam az egész dalt, legalábbis ami a szerkezetét illeti, aztán összeültem Desmond Childdal, hogy megírjuk a szöveget. Desmond egészen kivételes szövegíró. A legtöbben csak úgy gondolnak rá, mint a szirupos popzene királyára, mert olyan bandákkal kereste hülyére magát, mint a Bon Jovi és az Aerosmith, de valójában gyakorlatilag bármire képes. Több dolgon is dolgoztunk együtt, de az In My Dreams With You az egyetlen, amely végül felfért a lemezre." A nóta klipjéből egy további párhuzamra is fény derül: Vaihoz hasonlóan Townsend is igen sajátos mozgáskultúrával rendelkezik.

Townsend nemcsak ezernyi hangszínét, érzelemdús vokális interpretációit villantja meg a lemezen, de még a dalszerzésből is kiveszi a részét. A Pig című nótát együtt írta Steve-vel, ez az egyetlen közös szerzemény a lemezen (a másik közös dal, a Just Cartilage végül a japán kiadáson landolt bónuszként), és nem csak Townsend sajátos dallamvilága érhető egyértelműen tetten, de az agresszív, nyakatekert riffeken, és különösen a gerjesztett gitártémákon egy bizonyos Dimebag Darrell hatása is. Dimebag akkoriban a gitármágus kedvencének számított, miután jellegzetes borotvaéles gitárhangzásával, illetve a Pantera Vulgar Display Of Power albumával valósággal lenyűgözte Vait.

Steve és Devin abból a szempontból is bizonyíthatóan egymás művészi ikertestvérei, hogy az alkotás érdekében képesek teljesen önkívületi állapotba kerülni, és mindketten folyamatosan saját fizikai és művészi határaikat kutatják. A lemezen mindvégig hihetetlen torokteljesítményekre, sikolyokra és szívszorító dallamokra képes kölyök a végletekig feszítette a húrt a kívánt eredmény érdekében: a címadó, kifejezetten Queen-ízű témákat és monumentális vokálokat felvonultató dalt Devin egy csaknem húsz másodperces, döbbentesen eltalált fül- és tüdőszaggató dallamos sikollyal zárja, de az erőfeszítés eredményeként konkrétan elájult. Vai, aki – minden bizonnyal Zappa hatására – egyébként is előszeretettel használja a dalokban a stúdióban elhangzó beszélgetés-foszlányok felvételeit, ezúttal is résen volt, és sikerült szalagra vennie Devin első magvas gondolatait, miután a mutatványból magához tért. („Holy shit! Oh, Jesus Christ, Oh I hurt your brain? Oh. Good God, Steve, my fingers are numb... right now, they're numb... can I deprive my brain of oxygen?")

A Still My Bleeding Heart szívmelengető témáját Vai egy megrázó élménye inspirálta, amikor egy végső stádiumban lévő, hatalmas Vai-rajongó rákbeteg fiatal srácot hívott fel telefonon a Starlight Foundation felkérésére. (Ilyen típusú dolgokat amúgy rendszeresen vállal.) „Igazán édes kölyök volt, és nagyon megfogott a bátorsága – igazából törpének éreztem magam mellette. Csak feküdt az ágyában és gitározott. Néhány hónappal később kaptam egy levelet a szüleitől, amiben elmesélték, hogy az a beszélgetés sokat segített neki az utolsó hónapjaiban, de végül elveszítette a rákkal folytatott küzdelmét. Nagyon megrázott a dolog. A művészek éppen az ilyenek miatt írnak dalokat: életük jelentős eseményeit öntik zenébe."

Összességében, bár Vai többi szólólemezét is igen nehéz műfajilag besorolni, a Sex & Religiont gyakorlatilag lehetetlen. Bizonyos helyeken keményebb, metalosabb, mint bármi, amit korábban, vagy azóta csinált (különösen azok a momentumok, amelyekhez Townsendnek is köze volt), ugyanakkor talán a legslágeresebb, legpoposabb témák is ezen az albumon kaptak helyet, még ha ez a slágeresség Steve bonyolult és senki máséhoz nem hasonlítható fantáziájának jegyeit hordozza is magán. A kifejezetten popos slágeresség például a már említett In My Dreams With You-ban tökéletesen egészíti ki a hard rockos, sikítozós, de fúziós jazz elemeket is felvonultató Dirty Black Hole-t. A lemez For The Love Of Godja a Touching Tongues, amelyben Townsend énekhangjával abszolút méltó társa Vai összekeverhetetlen, mennyeien sikító gitárdallamainak: szintén nem kevés Mercury-hatást, de legalább ennyi saját egyéniséget is beleadva alkot maradandót.

Dalközpontúság és csapatmunka ide vagy oda, a virtuóz gitáros azért ezen az anyagon sem tudta teljesen megtagadni magát, és a Rescue Me Or Bury Me ötperces, őrült gitárszóló-orgiája során azért alaposan emlékezteti a hallgatót fölényes technikai tudására. Ugyanez elmondható a Down Deep Into The Painről is, amelyben egyrészt ismét a poposan dallamos verze és az alaposan bekeményítő, zúzós refrén ellenpontozása teremti meg a feszültséget, másrészt Vai saját maga által kreált, szokatlan hangzású skálája. Ilyesmivel akkoriban különösen sokat kísérletezett: az európai kultúrkörben megszokott tizenkét osztatú oktáv helyett tíz, vagy tizenhat fokú skálákkal egészen bizarr harmóniákat tud létrehozni, ami az európai fül számára különlegesnek, disszonánsnak hat. Ehhez egyedileg készített gitárokat használt, amelyek bundozása ennek megfelelően nem hagyományos: tizenhat, vagy akár huszonnégy bundra osztja az oktávot. E hangszerekkel Vai már a '80-as évek közepe óta kísérletezett, de a Sex & Religion albumon teljesedett ki igazán a különleges hangzás. A Down Deep Into The Painben például a tizenhat fokú skálát használja annak érdekében, hogy létrehozza az általa „isteni disszonanciának" nevezett hangzást a nóta utolsó részében. De akármelyik számról és szólóról van is szó, mindegyikre jellemzőek azok az összekeverhetetlen, Vai által tökélyre fejlesztett nyújtások, a tremolókar, vagy a különböző pedálok innovatív alkalmazása révén kicsikart hangok, amelyek hallatán az ember csak les, hogy hogyan lehet egy gitárból ennyiféle hangszínt kihozni.

Nem meglepő, hogy Steve hihetetlen sok energiát és időt fektetett a kívánt (gitár)hangzás megtalálásába is: megszámlálhatatlan erősítőt, fejet, végfokot és effektet kipróbált és tesztelt a stúdióban éjszakákon át különböző kombinációkban, mire megállapodott a végső cuccnál. Ugyanígy járt el a gitárokkal is. Az Ibanez egészen addig készítette el újra és újra ugyanazt a JEM-modellt Vai instrukciói szerint különböző faanyokból, eltérő nyakvastagsággal, a pickupok különböző beépítéseivel és egyéb változtatásokkal, amíg a mániákus gitáros rá nem talált a nyertes verzióra. Mindezt természetesen azért tehette meg, mert saját stúdiójában gyakorlatilag korlátlan idő állt rendelkezésére, hogy a végtelenségig kísérletezgethessen. A munkamódszert tekintve, szokásának megfelelően ezt az albumot is éjszaka rögzítette, bár olyan extrém „technikákhoz" nem folyamodott, mint például a Passion And Warfare idején, amikor a For The Love Of God legendás szólóját egy tíznapos éhezés közepén, több hétnyi tudatos „gitármegvonás" után rögzítette (állítólag első nekifutásra), jelentősen módosult tudatállapotban.

A Sex & Religion nemcsak dalközpontúságával, hanem csapatmunkára emlékeztető vonásaival is kilóg Vai többi szólólemeze közül, jóllehet itt is teljesen egyértelmű, kinek a kezében volt a karmesteri pálca. Az egók közötti konfliktusok még talán jót is tettek a végeredménynek, és minden bizonnyal ennek is köszönhetően készülhetett el Vai legváltozatosabb, egyben leginkább dalközpontú lemeze, amelyen óriásit dobnak az egyéni zenészteljesítmények, mindenekelőtt Devin egyedi vokáljai. Nem véletlen, hogy az album fogadtatása egyenes arányban állt a zenészek közötti parázs hangulattal: a rá érkező reakciók finoman szólva is felemásan alakultak. Bár sokan istenítették a lemezt, egyesek túl kommersznek, poposnak tartották, míg a csalódott rajongók egy másik része éppen ellenkezőleg, túl arcbamászónak, kaotikusnak találta. Sok kritika érte Vait amiatt is, hogy a neves zenésztársak egyértelműen háttérbe kényszerültek és alárendelődtek az extravagáns gitáros egójának, amit utólag ő maga sem tagad. Az egymásnak homlokegyenest ellentmondó kritikák önmagukban is jól mutatják, hogy a Sex & Religiont – gyakorlatilag egyöntetű csodálatnak örvendő elődjével ellentétben – semmiképpen sem lehet konvencionális hard rock produkciónak, pláne tipikus gitáros-szólólemeznek titulálni.

Évekkel később visszatekintve már maga Vai is inkább úgy vélekedett, hogy túlzottan nagy teret engedett a kiadó és a menedzsment nyomásának, és ennek következtében túlságosan is a rádióbarátságot és az üzleti sikert helyezte előtérbe, szembemenve „belső fülével", valódi zenei vágyaival. Sőt, bármennyire is tudományos alapossággal kísérletezte ki a tökéletesnek szánt hangzást, utólag már a soundot tartotta a lemez fő gyengéjének. E megosztó jellege ellenére, ha eladási számait tekintve el is maradt a Passion And Warfare-től, mára egyértelműen klasszikussá és hivatkozási alappá érett a Sex & Religion.