Könnyen lehet, hogy blaszfémiát fogok elkövetni, de akkor is elismerem, hogy a magam részéről baromira tudok örülni annak, hogy a '90-es évek elején ismerkedtem meg a keményzenével. Tizenpár évesen (de igazából azóta sem) ugyanis kurvára nem voltam kíváncsi semmiféle hajlakk-metalra, sárkányokkal hadakozó lovagokra, vagy a becsületért tűzön-vízen át kiálló utcai harcosokra.
Nekem a grunge zene így aztán pont kapóra jött, imádtam azt az éjfeketén harákoló világvége hangulatot, ami belőle áradt. Nem kevésbé azt a markáns Black Sabbath-utalást, amit már tinédzserfejjel is felismertem. Na, ebben az időben jelent meg a placcon a Stone Temple Pilots is. Kaptak is rögtön hideget-meleget, de leginkább hideget, miszerint csak lemásolták a grunge nagyjainak gondolatait, és ez alapján kiadtak egy sikerre ítélt katyvalék-lemezt, a Core-t. Hát, nem látok a STP-tagok fejébe, lehet, hogy tényleg így történt, én csak azt tudom, hogy '93 környékén azért jó sokan voltunk, akik majd' becsináltunk a gatyánkba örömünkben az olyan daloktól, mint a Plush, a Dead & Bloated, pláne a Sex Type Thing. Ráadásul akkoriban a Creep volt az egyik legkedvesebb melankolikus dalom, úgyhogy nagyon tudtam ám szeretni a Kőtemplomi Pilótákat, ami egy jó darabig így is maradt. És hogy most tudom-e? Hát, nem igazán. De nem hinném, hogy ez elsődlegesen az én hibám.
Scott Weilandék becsületére legyen mondva, ők aztán tényleg próbáltak életben maradni, ráadásul egy darabig – kábé a No. 4-ig – csupa jó lemezt adtak ki. Végül sajnos csak elfogyott a lendület, én pedig jutányos áron eladtam egy barátomnak a Core és a Purple kazijaimat, és ment mindenki szépen a dolgára. Aztán 2004-ben jött a régi Guns tagokkal felálló Velvet Revolver, amiben ott énekelt a '90-es, sőt '00-as éveket is valami hihetetlen mázlit igénybe vevő módon túlélő Scott, a többiek meg addig szépen Army Of Anyone-oztak Richard Patrickkel. Pár jó év (és lemezek) után vége is lett a nagy kalandoknak, majd menetrend szerint jönni kezdtek a hírek, hogy újra lesz STP. Én meg vártam a relevációt – ami csak nem jött el.
Itt az új lemez – ráadásul saját névre keresztelve, ami azért mindig baromi necces – és érti a fene. Illetve értem én nagyon is jól, csak nem akaródzik érteni. Weiland hangja például még mindig ott van a helyén, csak éppen hiába keresem azt a srácot, aki anno az MTV stúdiójában kétségbeesve tekintgetett a kamerába két feketén ragyogó szám közt. De sajnos azt az ürgét is hiába kutatom, aki energiabombaként felénekelte a Velvet Revolver Contrabandjét és Libertadjét. Bekaphatja a jó öreg rakenróll, ha csörög a kassza. Hát igen, most éppen ez van, a korong az első héten 62.000 példányban kelt el, és ez mindent megmagyaráz.
Pedig a STP nem jó. Azaz nagyon nem működik, a feléig még el is vánszorogna valahogy – hiszen sem a DeLeo testvérek, sem Eric Kretz dobos nem felejtettek el időközben zenélni, Scott koma meg aztán pláne nem énekelni – de nem jön össze a dolog. Az első négy dal – a kimondottan ütős rakenróll Between The Lines, az egy-fokkal-gyengébb-de-azért-tetszik Take A Load Off, a pattogós Huckleberry Crumble és a kilógalóláb-módon slágeres Hickory Dichotomy – még tök jó is a maga nemében, bár, igaz, ami igaz, a nyitónóta akkora Nirvana-nyúlást tartalmaz (Stay Away), mint ide Irak! Viszont innentől aztán tökéletesen oda az önbecsülés, süppedünk szépen bele a geilbe, és igazából nem is értjük, hogy miért, sőt, még sajnálni is elfelejtjük, hogy így történt.
Az ötös Dare If You Dare például Beatles akar lenni (a kimondottan rosszul sikerülten langyos fajtából), de annyira nagyon, hogy hallatán nem csak szegény John Lennont, hanem az egész csapatot agyonlőné Mark David Chapman. A Cinnamon pedig már egész egyszerűen vállalhatatlan, de tényleg, „az is buzi, akinek ez tetszik"-szint. Emberek, itten jön az abszolút szörnyűség: a Bagman refrénje egy az egyben ugyanaz a dallam, mint a The B-52's Love Shackje volt. Jaaaaajjjjjjjjjjj! A Hazy Daze, Peacoat, Fast As I Can-féle néhol-elkapjuk-a-fonalat dalocskák hiába nem rosszak, ha ez sajnos már nem elég az üdvösséghez. Pláne, hogy a lemez végén parádézó First Kiss On Mars – Maver tingli-tangli kettőse megint az a jópofa nótapáros, amit még az ellenségeim temetésére sem kívánok. És ennyi.
Kivéve, ha – hozzám hasonlóan - épp a Deluxe Editiont sikerült megkaparintanod, azon ugyanis rajta van a meglepően érdekes, keleties-meditálós Samba Nova (hogy ez vajon miért csak bónusz lett?), valamint három live nóta, Chicagóban eljátszva. Köztük a jó öreg Vasoline (szomorú hallani, hogy még egy ilyen klasszikust is milyen könnyedén el lehet baszni!), valamint az új lemez legjobb pillanatait megjelenítő Between The Lines és Hickory Dichotomy. Amik olyanok, mint az egész album - meg lehet hallgatni, de mi a francnak. Jelentem, a borító hazudik, szó sincs itt semmiféle győzelemről. Nagyon nincs.
Hozzászólások