Elég komolyan beindult a Striker-gépezet, hiszen szinte napra pontosan egy évvel a Stand In The Fire után már itt is a folytatás, a szimplán csak Strikerre keresztelt ötödik nagylemez. Ha egy zenekar saját maga után nevezi el aktuális lemezét, akkor az a legtöbb esetben egyfajta összegzést, vagy ha úgy tetszik, hitvallást jelent: tessék, ezek vagyunk mi, ez pedig a definitív anyagunk. Mindez a Striker esetében is ül, hiszen a kezdeti speed-vonaltól folyamatosan a dallamosodás és a fogósság irányába haladó vezérszál a friss album esetében is adott. Azaz a Dan Cleary jellegzetes, magas hangjára épülő dalok között ezúttal is ott vannak a szinte már rockosan slágeres darabok, de a metalosabb témák is.
A nyitó Former Glory rögtön egy kiváló énekdallamra építkező, azonnal ható, ragadós sláger, a kettes Pass Me By-ban viszont ennek elég konkrét ellenpontjaként a dohogó, marcona riffelésé és a csordavokáloké a főszerep. A Strikerben pedig épp az a király, hogy mindkét zenei világ remekül áll nekik, azaz dalaik minden esetben működnek, legyen szó akár térdig lógatott gitárral történő reszelésről vagy azonnal ható, instant slágerekről. Utóbbiak sorát erősíti a Born to Lose, melyet már tuti, hogy első hallgatásra dúdolni fogsz, szövegét tekintve pedig egy olyan metal himnusz, amely biztosan hatalmas közönségkedvenc lesz, egyben pedig elmaradhatatlan részét fogja képezni a csapat koncertjeinek. Bár a lemez csupán tíz tételes, ezek között pedig ott van Ozzy Desire-je és az egy perc alatti, instrumentális Cheating Death is, a Strikerre mégis annyi jó dalt pakoltak, aminek már a fele is elég lenne egy okés anyaghoz.
A kanadai négyes esetében azonban szó sincs töltelékekről, ennek a lemeznek bizony minden dala méregerős, leszámítva a záró Ozzy-feldolgozást (Desire a No More Tearsről), amely kifejezetten laposra sikerült, ráadásul pont azt a hangulatot sikerült kiölni belőle, ami az eredetit különlegessé tette. Nyilván nyolc saját dallal nehéz új nagylemezt kiadni, de talán jobb lett volna várni még pár hónapot és összedobni két-három plusz nótát a felejthető feldolgozás helyett, hogy ne csak 30 percnyi saját muzsika legyen az ötödik Striker-nagylemezen. Mivel azonban ez a bő fél óra gyakorlatilag hibátlan, maximálisan tudok lelkesedni, legközelebb azonban jó lenne egy picivel nagyobb adag. A Nuclear Blastnél meg valaki igazán felfigyelhetne már a bandára, a Striker ugyanis évek óta az egyik legjobb a fiatal heavymetal-zenekarok mezőnyében, abban pedig biztos vagyok, hogy hatékony kiadói támogatással rövid idő alatt hatalmasat lépnének előre népszerűségüket tekintve is. A kiváló dalok, az elszántság és az ütős élő teljesítmény már adott, a többi pedig döntően sajnos már nem rajtuk múlik.
