Shock!

A Shock! olvasói között elvétve talán akad egy-két jóvágású progger arc, akiknek mond valamit a Sieges Even zenekarnév. A végletekig technikás, elborult dzsesszes elemekkel fűszerezett progmetálban utazó, egykori német alakulat már akkor a hangok összetördelésével kísérletezett, amikor még a Dream Theater is csak demózgatott Charlie Dominicivel. A ′80-as évek közepére és végére datálható komplex zenék hajnalán egyértelműen ott voltak ők is az olyan stílust alakítgató pályatársakkal együtt, mint például a Watchtower, a Mekong Delta, az Atheist, a Voivod, Tony MacAlpine vagy éppen a Fates Warning.

A hét stúdiólemezt megért Sieges Even 2008-ban oszlott fel és a két fő ember, Markus Steffen gitáros, illetve az utolsó két lemezen éneklő Arno Menses új emberekkel kiegészülve, Subsignal néven ontják azóta is a jobbnál jobb neoprog-albumokat, amelyeken már gyökeresen más jellegű zene hallható. A komplex, befogadhatatlan témák a múltba vesztek, helyüket átvették a letisztult, végtelenül finom melódiák és egyszerűbb, érzelmekkel is bőven átitatott dalszerkezetek. Nekem személy szerint csak jót tettek ezzel a fajta fejlődési ciklussal, nemcsak azért, mert én sem leszek már fiatalabb, hanem mert egyébként is jobban kedvelem a tartalmas, egyedi hangulattal bíró zenéket a lélektelen hangszerbemutatóknál (tisztelet a kivételeknek persze). Szerencsére Steffenéknek is sikerült kiélni effajta vágyaikat az előző zenekaruk korai albumain, és tovább tudtak lépni egy úgymond magasztosabb szintre.

A jó hír pedig az, hogy az idei – egyébként egész kellemes – progrock-mezőnyből is kiemelkedik az A Poetry Of Rain, az pedig csak hab a tortán, hogy még a csapat diszkográfiájában is előkelő helyen helyezkedik el. Ppedig már az öt esztendővel ezelőtti La Muertával, valamint a korai művekkel is elég magasra rakták azt a bizonyos lécet. Nem célom összehasonlítgatásokba bocsátkozni, de ha már progrock, a szintén a napokban megjelent és hasonlóan letisztult vizeken evező Steven Wilson friss lemezével például még mindig nem voltam képes összebarátkozni, csak azt tudom, hogy még soha nem unatkoztam ennyit a Porcupine Tree főnökének egyik zenei megnyilvánulásán sem, mint a The Harmony Codexen. A Subsignal viszont már elsőre is magával ragadott, a többszöri ismerkedések pedig, mondhatni, egyre jobban lenyűgöztek.

Nem tudom ki, hogy van vele, de én nagyon tudok lelkesedni azokért az énekesekért, akik nem „csupán" egyetlen sávra éneklik fel a saját részüket, hanem időt és pénzt nem kímélve, aprólékosan kidolgozva, ezernyi vokállal és apró díszítésekkel megtámogatva rögzítik azokat. Igaz, hogy élőben az ilyesmit szinte képtelenség reprodukálni, de nekem mindig is fontosabb volt, hogy elsősorban lemezen szóljanak jól. Menses (hogy tud élni ezzel a névvel?) pedig mindent meg is tett annak érdekében, hogy a dalok makulátlan színvonalon pörögjenek, sőt nem túlzok azzal sem, ha az egyéni kapacitásokat tekintve is az ő vokális teljesítményét sorolom az album legnagyobb erényei közé. Dallamai emellett még félelmetesen ragadósak is.

A bizonyíték a fenti okfejtésre rögtön a lemezt nyitó, instru-akusztikus címadót követő, elképesztő finomságokkal vegyített The Art Of Giving Inben ott is van, a folytatásban hallható Marigold és Sliver (The Sheltered Garden) pedig már olyan, mintha egy elveszett Asia-lemez most előkerült tételeit hallgatnám, azok minden igényességével együtt. A hangulat egyébként sokszor az érzékibb Fates Warningot és Enchantet idézően elvágyódós-melankolikus, ugyanakkor végig pozitív is marad mindegyik szerzeményben. S ha már elkezdtem párhuzamokat vonni, talán a legegyértelműbb a Marillion lenne, amire jó példa a szintén őrületes dallamtapadást okozó és nagyon meggyőző Impass, bár hozzáteszem, a britek csak ritkán voltak képesek olyan melódiákat összehegeszteni, mint amilyeneket például ebben a tételben is elcsepegtetnek Markusszék. A visszafogottan induló Embers Part II – Water Wingsben is olyan szinten tapadós megoldásokkal kényeztetnek, hogy ezek már AOR-nak is beillenek, ilyesmiket Billy Greer szokott a Seventh Keyben elkövetni, de ezek még annál is komolyabb függést okoznak.

A címével ellentétes vérmérsékletű Melencolia One pedig pont, hogy az egyik leglendületesebb darab, a játékosságot sem nélkülöző A Wound Is A Place To Let The Light Inben pedig a Yes-hatásaikat olvasztották bele roppant ízlésesen. Arena- és Threshold-jegyeket hordoz az utolsónak érkező The Last Of It's Kind, s ha már így szóba került egy újabb szigetországi progresszív rockban utazó alakulat is, elsősorban talán Threshold-, Shadow Gallery-, illetve még Riverside-rajongóknak (is) ajánlanám a Subsignalt, mert stílusilag és igényességben is nagyon sok közöttük a hasonlóság. Tuti, hogy ők nagyon jó barátai lesznek a németeknek, akik egyébként még a lemez bónusznótájába (A Room On The Edge Of Forever) is bele tudtak csempészni egy olyan megkapó refrént, hogy attól rendre lerakom a parókámat minden egyes alkalommal.

Be is vések ebben az évben immár első alkalommal egy zamatosra megérlelt tízest, mert engem ezeknél a szerzeményeknél még senki nem volt képes mélyebben megérinteni idén. Nagyon kellenének még ehhez hasonló, gondolatokban és érzelmekben gazdag tartalmas zenék ebben az egymást másoló, egyéniség nélküli tömegtermelésben. Nagy kár, hogy a világ nem igazán nyitott az ilyesmire. Pedig hát milyen szép ez az absztrakt, semmilyen üzenetet sem hordozó borító is!

Aki pörgés helyett most inkább lecsendesedésre, elmélkedésre és éteri harmóniákra vágyik, annak tökéletes aláfestő muzsika lesz az Eső Költeménye.