Shock!

Három év elteltével új albummal jelentkezik a zsigeri technikás death metal egyik patinás alapcsapata, az amerikai Suffocation, s hatodik soralbumukhoz egy igen figyelemreméltó esemény is kapcsolódik, hiszen a New York-iak idén lettek húszévesek, ami egy régisulis death metal csapat esetében komoly fegyvertény, nem jelentéktelen kitartásról téve tanúbizonyságot.

Az már más lapra tartozik, hogy a csapattól már jó ideje felesleges zenei forradalmat várni, valami hasonlót már megtettek debütálásukkor, első három lemezük a stílusirányzat mesterművei közé sorolandóak. Az azóta eltelt évek során kialakult egy jellegzetes zenei világ körülöttük, amelyet ha valaki egyszer megismer, már tudhatja is, mire számítson a következő alkalommal. Így volt ez a Souls To Deny és a Suffocation lemezeknél, de a friss korongnál is azt kapjuk, amit el is várunk egy ilyen névtől, annál nem többet, de nem is kevesebbet. Az már nyilván nézőpont kérdése, hogy a kiszámíthatóság kinek mennyire szúrja a szemét, de egy régi motorostól nem lehet elvárni, hogy a zsúfolásig telt sztrádán még valami új trükköt mutasson, főleg ennyi esztendő után.

S ha ekképpen közelítünk a Blood Oath felé, akkor egy igen kellemes negyven percben lehet részünk. Ami legelőször feltűnik, az az arányos hangzás, ahol minden egyes hangszert kellően hallani, és még Frank Mullen alapító hörgőmester öblös fröcsögése se veszik el a rifftenger alatt. Mindenképp dicséret illeti Mike Smith dobost, akinek letisztult, jól átgondolt dobolása és váltásai egységgé kovácsolják a két gitáros, Terrance Hobbs és Guy Marchais témakavalkádját. Mert utóbbiak is érezhetően a legtöbbet próbálták magukból kisajtolni, hogy méltóképp ünnepelhessék az évfordulót, s végeredményben nem vallottak kudarcot, olybá tűnik, hogy az utóbbi három Suffocation anyag közül a Blood Oath sikerült a legerősebbre. Jó példa erre a suffocationösen alattomos Pray For Forgiveness, vagy a tempósabb, utolsó felében klasszikus deathes szólót felvillantó Marital Decimation, de valójában mind a tíz szerzemény rendelkezik valami egyediséggel, amiről könnyen felismerhetőkké válnak a dalok. Ám, ha őszinte akarok lenni, akkor azt is meg kell jegyezni, hogy tempók szempontjából kissé homogén lett az album, a túlnyomórészt középtempós témák néha leültetik a lemezt, vagyis amolyan vérfrissítés gyanánt elfért volna itt pár Effigy-korszakos darálás is.

Bár az idei év rendkívül erős death metalos szempontból, a Suffocation legújabb erőfeszítésével se vallott kudarcot, s a Blood Oath ékes bizonyítéka annak, hogy még jócskán van mit keresniük korunk extrém zenei világában aprólékosan kimunkált, profi muzsikájukkal.