Meglehetősen szokatlanul indul az új Suicidal Angels, hiszen a When The Lions Die kezdése olyan, mintha a görög thrasherek helyett egy epikus heavy metalban utazó csapat követte volna el. Persze a szemfüles rajongókat nem érheti váratlanul mindez, hiszen ez volt az egyik dal, amit a csapat már a lemez megjelenése előtt megszellőztetett. És ugyan az első perc elteltével már ebben is veszettül thrashelnek, Nick Melissaurgos meg köpködi maga körül a szövegeket, azért annyit mindenképpen sejtet a nyitány, hogy kicsit elmozdultak a rájuk eddig jellemző fő iránytól.
Azért szeretem nagyon a Suicidal Angelst, mert a leggyorsabb, leginkább csuklószaggató dalokba is tudtak emlékezetes refréneket csempészni, még úgy is, hogy ezeket sokszor csak néhány sebtében odahadart szó alkotta, dalaik pedig emlékezetesek, karakteresek voltak mindig is. A Profane Prayerrel egyértelműen tettek még egy lépést ebbe az irányba, és ugyan azt azért nem mondanám, hogy ez itt a srácok fekete lemeze, a dallamosodás megkérdőjelezhetetlen.
A korong elején még nem sok minden hallatszik belőle, hiszen a Crypts Of Madness (mennyire sztereotip thrash-cím már ez!) még száz százalékban hozza a régi Suicidal Angels-feelinget szélvész tempójával, majd a középrészre beillesztett, slayerista belassulással, és a Purified By Fire is kvázi tipikusnak (nyitóriffjére a The Lies Of Resurrection refrénjét is simán rá lehet énekelni a Dead Againről) tekinthető az athéniaktól. Negyediknek aztán jön a 8 perc feletti Deathstalker, ami akusztikus gitárokkal indít, és ugyan egy percnél elkezdődik a fokozott besúlyosítás, a dal így is egyértelműen „csak" heroikus heavy metal, nem thrash. A refrénben ugyan végig pörög a duplázó, a karakterét mégis inkább a Holy Diverre emlékeztetően málházó, verzék alatti riff határozza meg, és az ikergitáros szólók nagy része is meglepően dallamos, egyértelműen kiléptek tehát ezzel a számmal a komfortzónából. Öt percnél jön viszont az igazi meglepetés. Olyan szépen levezetik a dalt, hogy azt hinné az ember, vége is, de nem, érkezik a feketeleves: három vendégénekes által elővezetett (köztük az egyik a Rotting Christ főnöke, Sakis Tolis), halkan „aaa"-zó kórusok, meg egy melodikus, tiszta énektéma, azaz csupa olyasmi. ami még sosem történt errefelé.
A címadóval gyorsan vissza is eveznek a megszokott vizekre, és ugyan pártolom a határok feszegetését, azért megállapítható, hogy mégiscsak a thrashes szögelés meg a súlyos középrészek működnek náluk leginkább. Ezt követően jön még három bivalyerős, régisulis darab, majd zárásnak a 10 percet alulról nyaldosó, keleties női (!!!) énekdallamokkal is operáló The Fire Paths Of Fate, a zenekar történetének legmonumentálisabb, legepikusabb, legsokszínűbb darabja.
Elődeihez hasonlóan döntően a szokásos Suicidal Angels-panelekből építkezik a Profane Prayer, de néhány dalban most melodikusabb irányokba is elmozdultak. Mindenki döntse el maga, hogy jól áll-e ez nekik, annyi azonban biztos, hogy vaskalaposabb rajongók egyes tételek hallatán vakarni fogják a fejüket. Még ha bizonyos dalokat érzésem szerint kicsit túl is húznak az albumon, örömteli, hogy öt év kihagyás után (ez volt történetük során az eddigi leghosszabb törés) egy izgalmas, újító szándékú, erős koronggal tértek vissza.
A Suicidal Angels ma este a Fusion Bomb és a Crimson Fire társaságában mutatja be a lemezt a Barba Negrában. Thrashereknek a részvétel kötelező.
Hozzászólások
Egy az egyben az ős Slayer féle lényegre törő, nem túlhúzott thrash darákat nyomatják sztem nagyon ütős számok keretében.
Az új lemeznél a záró ("epikus" te jóég :) ) The Fire Paths of Fate bevallom számomra ezért kicsit unalmasabb szerzemény, de kárpótolnak érte az olyan gránátok, mint pl a Guard of The Insane vagy a Crypts of Madness. Nekem ez 10/9.