Shock!

A kurva életbe, hát ez meg mi a franc volt?!? – azt hiszem, egészen pontosan ez a panaszos sóhaj szakadt ki bensőmből, miután első ízben végighallgattam a Sun & Sail Club bemutatkozó anyagát. Aztán ugyanez másodszorra is, talán egy fokkal visszafogottabban. Harmadszorra aztán már nem is voltam kíváncsi semmire. Pedig annyira jól kezdődött az egész: az első hírek arról, hogy Bob Balch, az überkedvenc Fu Manchu gitárosa a rászakadt szabadidőben projektezni kezdett Scott Reederrel, anyabandája dobosával, és – igencsak jó humorérzékről tévén tanúbizonyságot – egy másik Scott Reederrel is, az egykori Obsessed/Kyuss basszer-legendával. Tekintetbe véve, hogy a trióból két tagot nagyon kedvelek, egy pedig konkrétan a kedvenceim között foglal helyet, enyhén szólva is vártam, hogy miről fog szólni a történet. Már igazán betyár módra fuzzos, porszívóhangzású riffeket vizionáltam, hosszú-hosszú jammelésekkel, aminek az alapját Scott Reeder inveciózus dobtémái és ugyancsak Scott Reeder utaztató és csavaros basszusjátéka adja, egyszer agresszív, máskor elszállt énekdallamok alá. Na, ebből nem lett semmi.

Már akkor éreztem a nem túl penetráns, ám egyre erősödő trágyaszagot, mikor megjelentek azok a híradások, amik mindenféle robot-rockról és vocoder-metalról kezdtek beszélni, a szereplők pedig a különféle stoner alapvetések mellett előszeretettel hivatkoztak például a Kraftwerkre is. Jajj, ne! – üvöltöttem tehetetlen dühvel, és balsejtelmeim sajnálatos módon mind valóra váltak. A Mannequin ugyanis csak erős idegzetűeknek ajánlott, olyanoknak, akik nem vágják a falhoz az mp4-lejátszót, ha olyasmit hallanak, amiből a zene még tetszetne is nekik, de az ének helyén érkező prüntyögés totál hallgathatatlanná teszi az egész mókát. Én nem vagyok ez a típus.

Nekem már a kezdő taktusok sem jöttek be, pedig a Lagrimas De Dios névre hallgató intro még legalább instrumentális. Csak éppen pont olyan, mint amikor egy latin gitáresten a színpadon feszengő virtuóz – laza bemelegítésképpen – közönségét és saját magát is hangulatba hozva, könnyed ujjgyakorlatként játszogat néhány méla akkordot. Mivel kábé akkor kerültem legközelebb a latin zenékhez, mikor egy lemezboltban a lábamra ejtettem egy Eros Ramazzotti CD-t, képzelhetitek, mennyire örültem a dolognak. Pedig jobban tettem volna, ha megbarátkozom vele, ugyanis még kétszer fog ez előkerülni, mind a La Muerte De Un Planeta könnyed átvezetője, mind pedig a La Risa De Satanas zárása ugyanerről a kaptafáról készült. Közéjük ékelődve áll a nyolc tényleges dal, ami zeneileg egy totálisan elfogadható, nem valami invenciózus, ám azért kellően változatos valami lenne, a stoner metal riffelősebb, nem túl kemény, ám cserébe egészen pofás válfajából. Mondjuk, nagyjából nulla köze van a Fu Manchuhoz, még inkább a Kyusshoz, ám az olyanokhoz, mint a csapat által is előszeretettel emlegetett Torche, nagyon is sok. Ráadásul hőseink kacsingat ám másfelé is: van itten klasszikus metal hatás (Gang Justice), akár még power/speed metal féle rohanás is, ha nagyon akarom (It's All Your Fault), vagy éppen finomabb hangulatba révedés (Hunted), bár igaz, ami igaz, a legjobban akkor járunk, ha a saját zenei közegükben maradnak (Held Down, Whites Of Your Eyes). Zeneileg sem mondom, hogy valami eget rengető lenne a végeredmény, de például az, amit a dobos Scott a legtöbb dalban levág, igenis megsüvegelésre méltó.

Ami mindezt totálisan zárójelbe teszi, az az „ének". Amit úgy kell elképzelni, mintha a csontrészeg C-3PO kocsmahimnuszokat danolna Törpapával. Vocoderrel szétcseszett énekdallamok, egyetlen tiszta énekhang nélkül, ami maximum annyira emberi, mint a borítón látható próbababa. Nem hiába emlegették a Kraftwerket és a Devót, ez tényleg olyan. Értékelhetetlen, idegesítő, dühítő. Nem is tudom, mire gondoltak, mikor azt mondták, ide tényleg ez kell! Oké, hogy újdonság, meg minden, de hát ennyi erővel az is mehetne, hogy minden dalban disznóröfögés és lónyerítés helyettesíti az éneket, miközben valaki hónaljfingással kíséri a műsort. Remélem, nem adtam nekik ötleteket a következő lemezre! Persze annyi eszük azért volt, hogy egy olyan dalt is szerepeltetnek, mint a nyugis I'm Not Upside Down, amiben egy szem Mikrobi-hang sincs, pusztán „óóó"-zós dallamok.

Na, akkor a verdikt: a zenére mondjuk kapnak hét pontot, amiből levonok szépen kettőt a csudálatos énekmegoldások miatt, és még egyet azért, hogy nehogy bárki más is kedvet kapjon az ilyesmihez! Ráadásul - mivel idén már nem ez az első stoner anyag, amiben csalódnom kell - nem vagyok túl derűlátó kedvelt stílusom jövőjét illetően sem. Nem mondom ugyan, hogy a stílus halott, de úgy hallom, hogy már nagyon csúnyán köhög!