A Sweet egyike volt a legsikeresebb glam rock formációknak a '70-es években. A brit négyes munkásságából egy csokorra valót akkor is bizonyosan hallottál itt-ott, ha a klasszikus érát 1982-ben lezáró banda neve úgy alapból nem mond számodra semmit. A Love Is Like Oxygen, a The Ballroom Blitz vagy az Action – hogy csak néhányat említsünk – már évtizedekkel ezelőtt generációkon átívelő slágerekké váltak. Az 1968-as alakulást követő több mint tíz év után a banda egysége 1979-ben roppant meg, amikor az énekes, Brian Conolly kilépett. Ezután még három évig működtek a basszer Steve Priesttel a mikrofon mögött, majd jött a feloszlás. Az események pedig innentől váltak igazán szövevényessé, hiszen ezt követően Conollynak lett egy New Sweet nevű csapata, Andy Scott pedig a banda saját verziójával adott ki lemezeket 1992-től, kisebb-nagyobb rendszerességgel. Majd a 2000-es évek közepén Steve Priest is beindította a maga verzióját.
Mivel azonban mára Andy Scotton kívül a Sweet eredeti négyesének egyik tagja sincs sajnos az élők sorában (Conollyt szívroham vitte el 1997-ben, a dobos Mick Tucker leukémia áldozata lett 2002-ben, Priest pedig 2020-ban hunyt el), jelenleg csak egyetlen inkarnáció működik: amelyik amúgy is a legtermékenyebb volt mind közül. Az Andy Scott's Sweet összesen hét nagylemezt adott ki, amelyek közül a legfrissebb idén szeptemberben jelent meg Full Circle címmel. Persze 2024-ben nyilván nem azt a jó értelemben vett ragadós, nyúlós, rágógumi glamet tolja a csapat, amiről ismertté váltak a hőskorban, de néhány apró utalásból, itt-ott elrejtett vokális megoldásból azért még mindig lehet érezni, hogy miféle örökséget szándékoznak továbbvinni. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a Sweet már a '70-es években is szeretett komolyabban, hard rockosabban is fogalmazni, csak ez az oldaluk sokkal kevésbé van benne a köztudatban, a tömeghisztériát kiváltó, habkönnyű slágerecskék árnyékában gyakorlatilag feledésre ítéltetett.
Ma viszont már nyilván senki nem várja a zenekartól, hogy felkapott, slágerlistás dalokat gyártson – bár ha nálunk fiatalok ezrei buliznak önfeledten Korda Gyuri bácsiékra, még ez sem lenne teljesen elképzelhetetlen –, így pedig mindenféle megkötöttség nélkül, szabadon, pusztán a zenélés öröméért muzsikálhatnak. Andy a régi idők jogdíjaiból még unokái számára is boldog öregkört biztosíthatna, így nem lehet kétséges, hogy azért dob piacra úgy fél évtizedente egy-egy új Sweet-nagylemezt, mert még mindig élvezi a dalszerzést, az új arcokkal való muzsikálást. Most épp egy ilyen figura van, a 2023-ban csatlakozott dobos, Adam Booth, azaz rajta kívül maradt a már a 2020-as Isolation Boulevardot is rögzítő felállás, az Arena frontjáról és az Ayreon Transitus lemezéről is ismerős Paul Manzival a mikrofon mögött.
És hogy milyen a „Rampage" rendszámtáblával ékesített, páncélozott gőzmozdonyt ábrázoló borítóba csomagolt Full Circle? Összességében egy korrekt hard rock lemez, a klasszikus Sweetről az emberek fejében élő képhez képest lényegesen fajsúlyosabb gitárokkal, de fogós és vastag refrénekkel. Paul Manzi eleve remek énekes, akinek jól állnak az olyan stadionhimnuszok, mint a nyitó Circus vagy az Everything, de a lazább, szellősebb dolgok is, mint a roppant hangulatos, a bombasztikus refrén csúcspontjáig szépen építkező Don't Bring Me Water vagy az AOR-os Rising Up. A régi idők hangulatához a csilingelős, tök egyszerű, de bájos Changeszel jutunk talán legközelebb. Ez egy masszívan a ′70-es évek hangulatát árasztó, habkönnyű kis darab, mely azonnal a fülbe ülő refrénnel, a Sweet-slágergyár szabványainak megfelelő gitár- és billentyűmegoldásokkal operál, a végeredmény pedig egy azonnal mosolyra késztető, instant sláger. Szintén a múltat idézik a borítón látható gőzmozdonyként dohogó Destination Hannover meg a Coming Home egyes vokális megoldásai is. Mindösszesen 41 perc a teljes játékidő, és bár a záró címadó kifejezetten rendben van, a végére azért leül kicsit az anyag. Összességében a Full Circle még ennek ellenére is tök korrekt, szórakoztató hallgatnivaló.
