Valahol talán az ember kudarcának tudható be, hogy bármibe is fogjon, a végén mindig ugyanabba a csapdába esik. Ami először újdonságot nyújt és izgalmas, az idővel megszokottá, s ezáltal egyre szűkülő ketreccé zsugorodik körülöttünk, míg végül a kezdeti lelkesedést, amellyel belevetjük magunkat az újba, felváltja a kétségbeesett menekülési próbálkozás.
Jól látható ez a tendencia nemcsak a mindennapi életünkben, de az olyan, dacosnak és mindenen kívülállónak gondolt világban is, mint amilyen a rockzene világa, lásd az alapzenekar-mellékprojekt viszonyát. Mert mi is végeredményben egy mellékprojekt? A hivatalos zenészi megfogalmazás szerint minden olyan ötlet, amelyet ilyen-olyan okoknál fogva nem lehet az anyabandán belül hasznosítani. Voilá, ezzel meg is kaptuk a zenei ketrec fogalmának meghatározását. Így nézve a mellékprojekt afféle kiút a szilárddá nemesült, egy, vagy erősen limitált számú irányt megszabó főbanda egérfogójából. Ez persze elég pesszimista gondolat, tudom, s ahhoz, hogy önmagamat megcáfoljam, nem is kell épp messzire menni; a Tardy fivérek legelső, nem Obituary néven megjelentetett lemeze meg is felel e célra.
Magáról az Obituaryról, erről a death metal kolosszusról tényleg rengeteget lehetne írni, most azonban a csapat magját alkotó testvérpárra irányítanám a figyelmet. Donald Tardy dobos és John Tardy vokalista idestova már huszonöt éve zenélnek közösen, s nagyon úgy tűnik, még nem mentek egymás agyára. Mi se bizonyítja ezt jobban, mint a régóta tervezgetett „szólóprojekt" tető alá hozása, mely Bloodline néven láthatott napvilágot. A cím nem is lehetne találóbb, utalván arra a súlyosan döngölős, tömör hangképpel ellátott zenére, amely a két lóhajú tesó vérében csörgedezik. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy itt sincs gyökeres eltérés az anyabanda zenei világától, a húzós középtempók és a mogorva, kissé szögletes riffek jellemzik a lemezt, John Tardy jellegzetes, a death metal hőskorát idéző hörgéséről nem is beszélve. Ez mindennek ellenére mégsem tehető oda az Obituary sorba, a Bloodline ugyanis jóval rockosabb és emészthetőbb lett, mint bármelyik, az anyacsapat műhelyéből előgördült anyag.
Természetesen vendégzenészek is közreműködtek az album feljátszásában, így gitáron a jelenlegi Obituary bárdista, az extrém metal színtéren valóságos legendának számító Ralph Santolla mellett felbukkan egy ősrégi cimbora is, Jerry Tidwell, aki még az Obi-előd Executionerben zajongott a testvérpárral. Ekképp remek, ízes szólók színesítik a marcona dalokat, de Wired címen még egy akusztikus szösszenetet is kapunk, emellett pedig felbukkan flamenco gitár is a Scream Descendent dalban, amely az egyik csúcspontja a lemeznek füstölgő szólóival és remek ikergitár témáival. Mindenképp kiemelendő tétel még az Obituary dinamikusabb oldalát felelevenítő, ám kissé hammerfallos című Fates Call, valamint a lemezt záró, iszonyatos fejbólogatásra ingerlő Fade Away, amelynek az elejére egy olyan gitárszóló feszül, amire nem lehet nem felkapni a sarokból a léggitárt.
Nem is maradt más hátra, mint a hangzás megemlítése, amely természetesen profi; minden hangszer a helyén van, kissé száraz, szellős hangkép áramlik a hangszórókból, egyszóval belekötni nem lehet. Bevallom, engem váratlanul ért a Tardy&Tardy co. ezen műve, de sebaj, kedvelem az ilyen meglepetéseket. Rövid, tömör, ám mégis változatosnak mondható a Bloodline, nyitottabb Obituary rajongóknak csak ajánlani tudom.
