Shock!

A finn The Abbey debütálása kapcsán csak az nem fogja emlegetni a Ghostot, aki még sosem hallotta Tobias Forgéékat. A nyilvánvaló zenei párhuzamok mellett az okkult körítés és az imázs is a svédek felé mutat, és ugyan kópiának semmiképpen sem nevezném a csapatot, tényleg süketnek és vaknak kell hozzá lenni, hogy valaki ne vegye észre a hasonlóságokat. Ez összességében egyébként abszolút nem baj, mindenki merít valahonnan – a Ghost is –, ráadásul a Word Of Sinre egész pofás dalok kerültek, szóval ennek a formációnak is van tere az építkezéshez.

A felállás legfőbb oszlopa Jesse Heikkinen gitáros/billentyűs/énekes/dalszerző, társai Natalie Koskinen énekesnő (Shape Of Despair), Vesa Ranta dobos (Sentenced), Janne Markus gitáros (The Man-Eating Tree) és Henri Arvola basszer. A zene pedig okkult rock, amit itt-ott vastagon átszőnek a metálos elemek, akadnak benne döngölős riffek, ugyanakkor végig kellően dallamos marad. Ebből a szempontból tényleg a korai Ghost a legjobb párhuzam, bár ami ott eleinte elsősorban Mercyful Fate volt, az a The Abbey-nél inkább doomos színezetet ölt. Az alapok tehát eltérőek, és Tobias mára amúgy is arénarockos irányt vett, de a mindent betöltő, szétmázolt, dúsan éteri vokálharmóniákról és Heikkinen kissé megfoghatatlan hangszínéről így is mindenki egyből a Ghostra asszociál majd. Annyira jellegzetes elemről beszélünk, amit még a zenei eltérések sem ellensúlyoznak, mint ahogy Natalie jelenléte sem – pláne, hogy az énekesnő eleve másodrendű szerepet játszik Jesse mögött.

A The Abbey zenéjében ettől függetlenül bőven van ráció, kétségtelenül tudnak dalokat írni, és ugyan itt-ott lehetne húzni egy-két percet a számokból, a kifejezetten markáns hangulatú album kellemes hallgatnivaló. Az említett hatások mellett bőven rejlik a muzsikában dark rock, klasszikus, '70-es évekbeli progresszív íz – hangszermaszturbálás nélkül –, és a szintén jó ötven évvel ezelőtti okkult borulatok áthallásai is kísértenek. Atmoszféráját tekintve mintha valami sátános-emberáldozós giallo soundtrackjét hallanánk, ahol már a zord tekintetű apáca felbukkanásakor is borzongás támad a gerincoszlopod mentén, a viharban lerobbant szép szőke lány pedig természetesen akkor is lemerészkedik a kolostor pincéjébe az éjszaka közepén hallott furcsa zajokra, ha ezzel teljesen nyilvánvalóan élete hibáját követi el. A sok repetitív rész is ezt a lázálomszerű, nyomasztó, de azért kellően karikatúraszerű-képregényes megközelítést erősíti.

Hosszabb távon dől majd el, van-e elég tartalék ebben a csapatban az életben maradáshoz a mai színtéren, de mondjuk a Rat King, a Starless, a Desert Temple vagy a csaknem tizenhárom perces Old Ones záróeposz alapján én simán megszavazom nekik a bizalmat. A Season Of Mist eleve nem nagyon szokott kutyaütő bandákat szerződtetni, és kellően kitartóan, tudatosan építik a zenekaraikat, szóval a háttér is adott. Kellemes meglepetés ez a lemez a semmiből, ha a fentiek alapján kedvet kaptál hozzá, szerintem tetszeni fog.