Shock!

A The Agonist sokáig nem tért magához Alissa White-Gluz 2014-es csapásszerű távozásából, és a sebtében leigazolt új énekesnő, Vicky Psarakis eleinte nem is találta helyét a szokatlan helyzetben. Ahogyan a zenekar sem, hiszen összhangról messze nem beszélhettünk. Talán el kellett telnie ennek az öt évnek, hogy rájöjjenek az egyszeregyre. Az Orphans új utakat mutat, s talán ez a helyes irány.

Nem gyengén sokkolhatta a zenekar legénységét anno, amikor kékhajú haláltündérük közölte (vagy nem közölte, csak meglépte), hogy inkább az Arch Enemy csapatával vonulna stúdióba és színpadra a jövőben. Nehéz lehetett végignézni, mint egyszeri férjnek, amint figyeli, hogyan csomagol a felesége (bőrruhákat felülre) a másik pasihoz, aztán úgy maradni a gondolattal, hogy most aztán mi van. White-Gluz lelépése tényleg sokkoló lehetett, de a zenekar vállat vont (vagy megszűnés, vagy ez), és beújítottak Vickyvel, akivel ez a harmadik albumuk az ex eltűnése óta.

Alissa lelépte után ki is adták az új albumot, amely még érezhetően lépésméregetés volt, aztán rá egy évre a Five-ot, amely már inkább tűnt kétségbeesett megmutatási kényszernek, mint komoly munkának. Szerencsére innentől adtak teret az összecsiszolódásnak, s még nagyobb mázli, hogy mindenki rájött, merre vegye az irányt: arra, amerre Vicky Psarakis torka mutatja. És itt nem a hörgés kivitelezéséről van szó, nem rossz abban sem a csaj (mondjuk a kékhajút meg sem közelíti), hanem arról, hogy ennek a nőnek nagyon is izgalmas hangja van, ha nem erőltetik rá White-Gluz stílusát. Elődje diadalittasan vágtat az Angela Gossow által kitaposott ösvényen, ez csípte is a szemét rendesen, így még egy olyan ostobaságba is beleállt, mint az „Alissa ott tesz keresztbe a volt zenekarának, ahol csak tud" balfaszságba. A frusztráltság valahol érthető, alig tudtak kiadót találni az új albumhoz, de a vihar (köszönhetően a háttérstábnak is, akik nyomatékosan felhívták Vicky figyelmét az erősebb kutya szexuális szokásainak alaptételére) mára elülni látszik, az Orphans pedig megjelenhetett. És milyen jó, hogy így alakult, mert ez az album végre nem az Ősellenség árnyékában üldögél, hanem ki mer lépni a fényre, minden hibájával, de főleg reményteli erősségével együtt.

Mert erősség van bőven, csak szabadjára kellett engedni a torokban bömbölő és reszelő oroszlánt. Az album nem nélkülözi ugyan az előző kettő által diktált tradicionális (értsd: úgy volt jó, ahogyan volt) nótákat, de ezúttal sokkal tágabb teret hagyott pacsirtánk hangjának. Ami nem death metal, ezt eddig a süket is hallotta. Meg tudja nyomni a torkát nagyon rendesen, a stúdió is sokat segít, kiénekli a magasat lazán, sőt, operázni is tud, ám igazából ott van elemében, ahol szabadjára engedték: a rock-blues-jazz torok vonalon. A kezdőszám klasszik Agonist, operásan, szopránozva, ahogyan kell, amit hallgatva nagyjából legyinthetnénk, hogy ennyi volt. Rohadt jó alapok, remekül kidolgozott témák, és (szerintem) még így is izgalmasabb zene, mint az Arch Enemy. De valami hiányzik, ami az As One We Survive refrénjében kezdi nagyon finoman megmutatni magát, ahogyan a monoton zaka-zaka alatt kibújik az a búgó, elképesztően izgalmas hang. Innentől kezdve (meglepi) hagyják Vickynek, hogy énekeljen. Bár a The Gift Of The Silence még ősidőket idéző nóta, a refrénben már a jazz-torok szólal meg, bebúsítva egy nagyszerű rockos múltidézéssel. Rátesz erre a Mr. Cold az oldszkúl témával, ami éppen fordítva, a refrénre veszi be a fellegvárat. Nagy kedvenc a Blood As My Guide, ahol a zenekar meg sem próbálta magát definiálni. Ha progresszív stílust keresünk manapság egy speciális műfajon belül, kiindulópontnak tökéletes. A Dust To Dust pedig egyenesen az album csúcspontja, végre egy egyszerűségében is formabontó, izgalmas nóta, ahol már az ének kezdete is csettintésre méltó. És bár utolsó előttinek és zárónak becsúszott két nem túl izgalmas nóta (Orphans, Burn It All Down), károgással, szopránnal, hörgéssel-pörgéssel együtt), az album új iránya feledteti a csalódást.

Ugye, hogy el lehet engedni Alissa White-Gluz kezét baszakodás nélkül is? Mert presztizs ide vagy oda, a The Agonist jó úton jár. Ennek a csajnak arany van a torkában, csak legyen folytatása. És engedjék, hogy legyen. Engedjék ötletelni. Akkor nem lesz már szükségük ősellenségre, alanyi jogon vezethetnek egy más, ugyanolyan nívós mezőnyt. Ezúttal a 8-ból egy pont a hajrának szól.