Shock!

A Danger Danger tulajdonképpeni utódcsapatának is tekinthető The Defiants mindenképpen a mérleg pozitív serpenyőjében helyezkedik el az utóbbi évek dallamrock-történései között. Bruno Ravel basszusgitáros, Paul Laine énekes és Rob Marcello gitáros ugyan nem faragott koncertező, ténylegesen létező és aktív bandát a formációból, de a Drive már a harmadik lemez ezen a néven, vagyis ebből ítélve üzletileg is kihozták a sztoriból, amit manapság lehetséges.

Objektív mértékkel mérve ez természetesen nem sok, fizikailag néhány ezer eladott lemezről beszélünk, meg összesítve pár százezer streamről. Lehet, hogy ez így lehangolóan fest, viszont el kell fogadni, hogy ez a fajta muzsika manapság ennyit tud, és kész. A megjelenés pedig ezzel együtt is pozitív fejlemény, mivel az új anyag újfent magasan kiemelkedik a Frontiers – az utóbbi hónapokban amúgy megjelenések számát tekintve is határozottan apadni látszó – futószalag-termeléséből.

Az első két Defiants-lemez nyílegyenesen vitte tovább a Danger Danger klasszikus vonalának Paul Laine-féle leágazását, most sincs ez másképp. Ugyan miért is lenne? Ezek az arcok ebben jók, nyilván ma, bőven ötvenes fejjel is az efféle muzsikáért dobban meg a szívük, ami át is hatja a dalokat. Ebből következően a hallgató sem kezd el kínosan feszengeni, amikor előkerül egy 19 Summertime című, finoman nosztalgikus szövegű darab, hiába tudja, hogy Ravel és Laine valamikor a boldog '80-asok közepén volt tizenkilenc. Ha jól játsszák, ez a fajta dallamos hard rock is időtálló, még ha – az éra néhány dinoszauruszát leszámítva – mára nemhogy a stadionokból meg az arénákból, hanem a klubokból is kiszorulni látszik.

A D2 annak idején szinte csak rájuk jellemző pengeélen egyensúlyozott a glam/sleaze vonal meg a klasszikusabb AOR határmezsgyéjén, zenéjük egyszerre volt szexuálisan túlfűtött, dekadens és leheletfinoman érzékeny meg virtuóz. Ezeket a tulajdonságokat a Drive is őrzi, és mindjárt három perfekt darabbal indul a lemez: az említett 19 Summertime is azonnal a fülbe ül, de a Hey Life és még inkább a Go Big Or Go Home talán még erősebb is nála, vagyis nem nehéz rárezegni a trió hullámhosszára. Ilyen szintű nóta a folytatásban a higgadtan húzós, nyertes fogpasztavigyorú Against The Graint leszámítva már nem szerepel az anyagon, de a színvonal így is kiegyensúlyozott, szóval kellemes hallgatni a végeredményt, főleg most, a kánikulában. Egyszer sem érzek késztetést a léptetésre, és tetszik, hogy néhol azért modernebb hangszerelési megoldások – vastagabb gitáralapok itt, diszkrét elektro-effektek ott – is felbukkannak a klasszikus szabású témákban.

Laine hangja továbbra is óriási, az összekeverhetetlen hey-hey vokálok szintén, és bár a klasszikus éra szólógitárosa, Andy Timmons rég túlnőtte a hajmetálos vonalat, Marcello maradéktalanul pótolja őt a dalokban feelinges, kiművelt, melodikus szólómunkájával. Tulajdonképpen egyetlen kisebb bajom van az albummal, ez pedig a hangzás. Értem és elfogadom, hogy 1989 és a sokszázezer dolláros szuperprodukciók kora rég elmúlt ebben a stílusban, de dobsound tekintetében például egyértelmű a visszalépés a debüthöz meg a Zokushóhoz képest is, és nagy hangerőn összességében is elég dobozszerű a megszólalás. De mondjuk ha már az új Winger is ebben a betegségben szenved, akkor a Kipéknél sokkal kisebb tétekben játszó The Defiantsnél aztán tényleg nincs értelme meglepődni ezen... Persze simán élvezhetően szól a cucc, de végig ott motoszkál a fejemben, hogy lehetne jobb.

Panaszra azért nincs ok, a Go Big Or Go Home meg az Against The Grain sanszosan az évzáró Top 20-as dallistámon is ott lesznek majd. Melodikus fanok ne hagyják ki.