Számos megközelítésből lehet vizsgálni és kategóriába szorítani egy lemezt, például olyanból is, hogy mi az, ami a harmincas-negyvenes korosztálynak szól, avagy mi az, amit 40-50 éves konzervtinédzserek vagy kedvetlen családapák játszanak. Muszáj ilyen meghatározással előhozakodni, mert a mai rockzenében nagyon kevés már a hitelesen lendületes, frissnek hangzó szerzemény, és ha már időt fordítunk kedvtelésből valamire, az ne legyen hiába. Amikor a The Defiants első lemeze elém került, pontosabban Paul Laine neve ismét felbukkant pár évvel ezelőtt, személyes elvárást támasztottam iránta, mivel a Cockroach meg a többi, a kanadai énekessel készült Danger Danger-album rendszeresen előkerült a gyűjteményemből, miközben a valószínűleg kedves, jóravaló Ted Poley hangja nem fogott meg, nem is érdeklődtem újkori tevékenysége iránt. Itt viszont Bruno Ravel és Steve West szereplésével a D2 kedvelt felállása kellő átfedést biztosít, Rob Marcello – az egykoron a Europe-ot is erősítő Kee öccse – pedig nagyjából képes azt a hangulatot kihozni a gitárból, amelyet Andy Timmons is előadott a '90-es évek közepén.
Az első The Defiants, bár jól indult, nem tudott annyira meggyőzni, hogy áldoznom kelljen rájuk az időmből, pár dalon kívül megmaradt az erős közepes szinten. Ugyanakkor volt annyira érdekes, hogy a cikk elején is említett kedvetlenség, amely sugárzik a mai rockzene jelentős részéből, ne nyomja rá bélyegét a zenére, és a kiadott előzetesek után szívesen indítottam el a Zokusho című albumot. A cím magyar jelentésére én is kíváncsi vagyok, kutatásaim alapján jelenthet „következő"-t is, folytatást, vagy éppen mocskos játékot szlengben, de ne is menjünk bele túlságosan. A hallgató szempontjából úgyis az a fontos, hogy megvan-e az a bizonyos hangulat, vagy sem.
A Love Is The Killer nagyjából úgy felel, hogy igen. Óóó-zós kórus és díszítő billentyűs betétekkel operál a csapat nyitásként, vastag gitárral aládöngölve a verzéknek, amely eddig bármelyik mai lemez receptje lehetne, csak itt Marcello megspékeli egy virgázós-villantós szólóval, ami miatt ki tud emelkedni a nagy masszából a tétel. A következő, sablonos című Standin' On The Edge javít a középszerűségen, klasszikus hard rock bulizene, amely egy másfajta produceri felfogásban a '80-as években garantált sikerre vitt volna egy hasonló bandát. Innentől kezdve javul a hangulat, és klassz kis napfényes rockzenét kapunk, olyat, amin nem érződik a távmunka-jellegből fakadó személytelenség, még ha bizonyára így is született a lemez. A Fallin' For You például egy hibátlan utazós rockdal, a szólójáról valamiért Paul Gilbert ugrott be, pedig más iskola, de akkor is. Az ötödik dal, a Hold On Tonight is klasszik recept szerint íródott, Ravel búgó basszusán utazik az egész negédes verze-átkötő-refrén folyam, itt pedig Vito Bratta tappingelő ujjait látom bele a szólóba, ki tudja, miért. Mindenképpen külön említést érdemel a svéd mágus, mert játéka a gitárhős-korszak legmenőbb képviselőinek afféle eszenciája, csak Rob Marcello okosan, átgondoltan adagolja a figurákat, mondhatni, egy kicsit számítóbban, még ha ez a kifejezés hűvösebb hangulatot is hordoz, mint amit a végeredmény valójában ad. Lenyűgözően virtuóz, mindent tud, amit ebben a műfajban tudni kell, nyilván azon is túl, és ezt lenyűgöző magabiztossággal illeszti be a dalokba, ahogy azt a legjobb szólistáktól el is várjuk.
Talán mókásnak hat, de a Zokusho alapvetően csak kicsit különbözik elődjétől, épp annyira, hogy míg a debüt bevezető, tapogatózó próbának tűnik, ez érett, finomra hangolt munka lett, sokkal inkább a helyükre kerültek a részletek. A Laine-Ravel páros ezúttal érdekfeszítőbben rakta össze ötleteit, Marcello pedig ügyesebben fűszerezte azokat, de vizsgálhatjuk úgy is, hogy míg a régi tandem az amerikai jellegű, karcos, nagyzolósabb hard rockot szerzi, Marcello az európai, selymesebb hangszínt teszi hozzá a számokhoz, például a Stay című darab szólója talán a legmalmsteenabb a lemezen, ami a klasszikus zenéből származó figurákban is tetten érhető. Sajnos nem tart ki az egész anyag hosszáig az elvárt – vagy épp nagyon is el nem várt – lendület, a vége felé már elkommerszesedik a színvonal, némi reklámzenés vonásokkal átitatott, bonjovis felhangokat mutató hangvétel is megjelenik, gondolok itt az Alive-ra vagy a záró Forever-e. Olyan, mintha egy zenei stock oldalról leszedett alapot öltöztettek volna fel, tucat módra.
Ismerjük az emberi korosztályokat, ugye: fiatal, fiatalos és örökifjú. A The Defiants egy ötvenes éveikben járó tagokból álló, de fiatalos zenekar, akik szuper örökséget tudhatnak maguknak, és szerencsére úgy néz ki, nem ebból akarnak megélni, sportnyelven szólva nem csak a mezt viszik ki a pályára. A Zokusho megállja a helyét a mai mezőnyben, a frontiersi színvonalat bőven megugorják, és ugyan a Danger Danger hagyatékát nem viszik tovább, ezt nem is szabad várni tőlük, a hagyomány mégis erősen jelen van. A nyolcas iskolapéldája. Manapság ezt is meg kell becsülni.
Hozzászólások