Talán nem én vagyok az egyetlen olyan Danger Danger-hívő a planétán, akinek különös módon akkor kezdett nagyon bejönni a hajmetal-vonulat utolsó igazán karizmatikus alakulata, amikor a nyegle frontember, a kultikus New Jersey-i Prophet soraiban még dobosként tevékenykedett Ted Poley helyére Paul Laine, a kanadai AOR-szenzáció került. Laine ugyanis 1990-ben egy olyan hardrock-remekművel robbant be a – tengerentúli – szakma köztudatába, amely azóta is dédelgetett kedvence a műfaj értőinek. A gigantikus Bruce Fairbairn-hangzással ellátott Stick It To Your Ear album valóban fülbe ragadó himnuszai alapján egyáltalán nem volt meglepő, hogy a D2-főnök, Bruno Ravel basszusgitáros anno a harmadik lemez hajnalán kivetette hálóját a stílusilag totál azonos nyelvet beszélő, kiváló hangi és szerzői adottságokkal bíró juharleveles fiúra. Ma is állítom, hogy Paul bevételével magasabb szintre lépett New Jersey titkos favoritja, és ha nem számítjuk az együttműködés első kézzel fogható gyümölcsét, a zavaros koncepciójú, grunge-hatású Dawnt, akkor ki lehet jelenteni, hogy kizárólag hibátlan anyagokat hoztak össze a Poley visszatértéig rendelkezésükre állt bő dekád alatt.
Mindezt azért tartottam fontosnak leírni, mert a Frontiers kiadó által összerakott The Defiants projekt tulajdonképpen egy új Danger Danger-korongnak is tekinthető, Paul Laine-nel a mikrofonnál. Én mindenképpen így kezelem, hiszen a Live & Nude koncertlemezhez fűződő utolsó Laine-féle D2-felállás háromnegyede itt van, minőségében pedig nemhogy eléri, hanem simán lepipálja a sokak által szeretett, ám túlságosan is vonalra tett, éppen ezért engem maradéktalanul meggyőzni a kiadása óta képtelen Revolve korongot.
Nem így ez a nemes egyszerűséggel The Defiantsnek keresztelt album, ami tulajdonképpen a Danger Danger Paul Laine-korszakának eszenciája. Érdekes megfigyelni, hogy micsoda egységet, koherenciát mutat ez az lemez, és ez a régi együttműködések fényében is szembetűnő: a legendás Four The Hard Way és The Return Of The Great Guildersleeves albumokat ismerők jól tudják, hogy bármennyire is óriásiak voltak azok az anyagok, egyfajta korszellem által kikényszerített kettősség jellemezte őket, a klasszikus dallamos hard rock-témák közé rendre vegyültek (akkor) korszerű(bbnek tűnt) megoldások, power/pop-kikancsintások, akárcsak a Harem Scarem ugyanabban az időben megjelent munkáiban. Ehhez képest a The Defiants száz százalékos magabiztossággal megírt, saját magát a megfelelő helyen kezelő cucc lett, aminek nem kell attól tartania, hogy ellenséges közegbe érkezik.
Ha a mostani és az akkori, homlokegyenest más külső körülményektől eltekintek, akkor a The Defiants ironikus módon leginkább azt a Cockroach albumot juttatja eszembe, amelyet egykoron brutális bodicsekkel kaszált el, majd zárt évekre fiókba az Epic kiadó. Zeneileg is akadnak bőven hasonlóságok a két korong között, a The Defiants azonban jólfésültebb és fényesebbre polírozott, de vérbeli D2-muzsika, a Laine-éra korall-építményének újabb darabkája, ehhez szemernyi kétség sem férhet. Lehet, sőt, biztos, hogy e korong barázdái között nincsenek olyan ütős riffek, mint amilyenek a Still Kickin', Sick Little Twisted Mind, Walk It Like Ya Talk It-típusú témákban voltak, ám ez a lágyabb, AOR-osabb húrokat pengető dalcsokor így is szédítően jól sikerült. Hallva, ahogy a tökfelesleges intro után Paul berúgja a lemezt azzal a „You'd better get ready" kiáltással, nos, kizárt, hogy magára valamit is adó D2-fan ne gyújtana örömtüzeket. Persze Laine jelentőségteljes felszólítása óhatatlanul magával hozza a költői kérdést, miszerint hol a pokolban tengődött a fickó az elmúlt években? Kockás ingben fát vágott valahol az Isten háta mögött, Brit-Kolumbiában? De mindegy is, mert a szóban forgó Love & Bullets ezer pontos, eltéveszthetetlen Ravel/Laine kooperáció, agyból kiverhetetlen refrénnel, hidegrázós Rob Marcello-szólóval, utánozhatatlan ízzel és érzéssel, a csodálatos színvonalat pedig a lemez végéig tartja a trió.
Nyilván akad olyan tétel a majdnem tucatnyi között, amely nélkül nem lenne gyengébb a korong, a honky-tonk zongorát is felvonultató Lil' Miss Rock & Roll ilyen, a csapat múltját ismerve azonban nem lehet kijelenteni, hogy nincs létjogosultsága, csupán kissé szimplább megfogalmazású, mint a többi. A másik tíz viszont nem akármilyen dalszerzői erényeket csillogtató, könyörtelen slágerparádé, ami elől nincs menekvés: már-már nevetségesen fogós a lemez. Tudom, klisés, de Paulnak még a verzéi is refrénekkel érnek fel, az alattomosan delejező harmóniák védhetetlenül eszik be magukat az ember bőre alá, Marcello szólóihoz pedig már tényleg alig van mit hozzáfűzni: a csávó olyan durva dallamérzékkel tolja a brutál arpeggiókból és egyéb súlyos technikai manőverekből gyönyörűen strukturáltra gyúrt dolgokat, hogy az valami eszelős. Teszi mindezt úgy, ahogy mindig is tette, felszabadultan, lazán, fülig érő szájjal. Látni, ahogy a hangok vadalmaként vigyorognak az ujjai alatt.
Papírforma szerint most az következne, hogy elkezdem ízekre szedni az anyagot, és intellektuális köntösben ömlengek arról, hogy mennyire dögös a Take Me Back, a The Last Kiss, vagy a We All Fall Down, majd méltatom a Save Me Tonight modern felfogású lírájának erényeit, amiért Jon Bon Jovi a fél karját odaadná, de tudjátok mit, egy frászt! Szerezzétek be a The Defiants művét, aminek dallamos hard rock/AOR-fronton idén aligha lesz párja. Paul Laine-rajongók kétpofára fogják zabálni, ezt garantálom.
Hozzászólások