Shock!

A New York-i Danger Danger a hajbandák fénykorában, 1989-ben jelentette meg debütáló lemezét, és habár nagy sztárokká nem váltak a nagy dömpingben, sajátosan erotikus töltésű, néha az AOR határmezsgyéjén egyensúlyozó dallamos hard rockjukkal kultikus tiszteletet vívtak ki maguknak a műfaj hívei között (annyit azért tegyük hozzá: ez még így is több mint 600 ezer eladott lemezt jelentett...).

Az 1991-es folytatás, a keményebb kötésű Screw It! hasonló erényekkel büszkélkedhetett, de már későn jelent meg ahhoz, hogy bármit is elérjenek vele, így aztán jöhetett az a szokásos folytatás, amit a velük egyívású zenekarok megtapasztaltak az előző évtized első felében: problémák a kiadóval, tagcserék, begrunge-osodás és körülöttük totális érdektelenség. Azóta folyamatosan léteztek ugyan, jók voltak a lemezeik is (különösen a 2000-es The Return Of The Great Gildersleeves), de különösebb eredményeket nem nagyon értek el velük. A most kihozott Revolve - már a hetedik stúdiólemezük a sorban - azért különösen érdekes, mert az előzetes nyilatkozatokban a két főarc, Steve West dobos és Bruno Ravel basszusgitáros a rajongók által azóta is könnyes szemmel emlegetett első két anyag stílusát emlegették, ráadásul néhány évvel ezelőtt visszatért a csapatba az azokon éneklő Ted Poley is.

Rengeteg régi banda ígérgeti a fénykor visszahozatalát, így aztán nem számítottam túl sok mindenre a Danger Dangertől, de a Revolve végül olyannyira megnyert magának, hogy most már hajlamos vagyok az év egyik legkellemesebb meglepetéseként tekinteni rá. Igaz, hogy ma már nem 1989-et, hanem 2009-et írunk, és a köztes időben csak kallódó Poleyval ellentétben az azóta befutott gitárhőssé vált Andy Timmons nem tért vissza a fedélzetre, de a Rob Marcello gitárossal megerősített csapat olyan lemezt tett le az asztalra, ami garantáltan mindenkinek be fog jönni, aki kedveli az első két albumot. Nemcsak stílus tekintetében kanyarodtak vissza totálisan ahhoz a vonalhoz, amivel annak idején felbukkantak, de még a hangzás is a '80-as évek legvégének szuperprodukcióit idézi a nagy terű, zengő multivokálokkal és a visszhangosított dobokkal. A dalok pedig... Nos, a legjobbak simán ott lehettek volna az első két lemezen, és ez ezúttal nem túlzás.

Mindjárt a That's What I'm Talking About és a Ghost Of Love kettőse meggyőző nyitás: tipikus nyúlós D2 himnuszok ezek azzal a jellegzetesen nyúlós, kissé melankolikus dallamvilággal, ami annyira összekeverhetetlenné tette őket, és a folytatásban is akad még néhány hasonló szerzemény. A Hearts On The Highway, az önironikus szövegű Keep On Keepin' On, a FU$ (azaz Fuck You Money) vagy a záró Dirty Mind tényleg minden szempontból a Danger Danger fénykorát idézik lazán húzós, világos tempóikkal és alattomosan ragadós dallamaikkal, és ennek borzasztóan tudok örülni. Ted Poley technikailag nyilván messze nem olyan jó énekes, mint utódja, Paul Laine volt -; élőben állítólag különösen gáz -;, de ő is tipikusan az az eset, mint például Vince Neil: simán bele lehet kötni, az eredeti feelinghez azonban nélkülözhetetlen. Rob Marcello is jó választás volt, szinte minden dalban nagyokat gitározik, és rengeteg ízes, régisulis díszítéssel dobja fel a dalokat. Akadnak egyébként modernebb pillanatok is a lemezen, ilyen például a kissé darkosan pittyegő zongorafutamra épülő Killin' Love (igazi csúcspont) vagy a modernebb rádiórockos érzetet is rejtő Rocket To Your Heart a maga U2-san lebegő gitárhangjaival. Két kötelező ballada sem maradhatott le, ezek is rendben vannak, bár nyilván egyik sem ácsingózhat túl sok babérra manapság.

Ha nem is egyenrangú a debüttel vagy a Screw It!-tel, annyi azért egészen biztos, hogy a Revolve simán odatehető ezek mellé a sorba.