Shock!

Megérte négy esztendőt várni az új The Faceless munkára. A hosszú idő talán átgondolással, újraértelmezéssel, az önmeghatározás konnotációs töprengésével, gyógyulással, a zenekar átalakításával telt (három új tag a 2008-as album óta, igaz, Steve Jones gitáros csak idén márciusban intett egy istenvéledet), netán némi tudattágítással, mindegy: a végeredmény szempontjából a módszer érdekes lehet, de nem elsődleges.

A kaliforniai morcos fiúk hatalmas lépést tettek előre. Michael Keene és jelenlegi felállású csapata gondolt egy nagyot, majd lapot húzott tizenkilencre. Bejött nekik. A maga nemében kiváló Planetary Duality csak halvány ötletelésnek tűnik a mostani albumhoz képest. A szándék nyomaiban már azon is látszott, ám a technikázás ott még legyalulta a zenei gondolatok igazi kibontakozását. Az azt behálózó progresszív, de még nem kiugróan izgalmas hatások az Autotheism tételeiben kidolgozott mestermunkaként fedik le az anyagot.

Ha valakinek az album kapcsán alkalomadtán az Opeth ugrik be, az nem a véletlen műve. Nem a Heritage atmoszférájára gondolok, inkább az azt megelőző, mívesre munkált korszak anyagaira. Dallamszerkezetileg, felépítésben, kidolgozottságban és a nóták hosszában egyaránt emlékeztet a svédek munkásságára, ám semmiképpen nem beszélhetünk kópiáról. Ez itt valami teljesen más. Olyan határátlépésről beszélünk, amelyhez a legszigorúbb tudatosság, a legmagasabb szintű technikai tudás és a legtágabb zenei fantázia összekovácsolása szükségeltetik. Az Autotheism 40 percében mindez úgy köszön vissza, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Az eredmény talán egyetlen ember, az alapító Michael Keene énekes-gitáros érdeme, hiszen a koncepció és annak gyakorlatba ültetése az ő munkája, de úgy tűnik, jól választott az új tagok igazolásánál is. A zseniális Evan Brewer (bassz), Wes Hauch (gitár) és a death-vonalat klasszikusan szállító Geoffrey Ficco (ének) egyaránt ráéreztek az újítás édes ízére, nem beszélve a régebbi motoros Lyle Cooperről, aki a dobok mögött lubickol a feladat sokszínűségében.

Az első három szám (Autotheist Movement I: Create; Autotheist Movement II: Emancipate; Autotheist Movement III: Deconsecrate) egyetlen monumentális, 19 perces szerzeménnyé olvad össze. A lágy billentyűvel induló nyitódarab Keene tiszta énekével, majd Geoffrey Ficco hörgésével és a furcsa dallammal máris homályt oszlat: ez az album másról szól, mint az előző kettő. Aki itt elhúzza a száját, nem is kell tovább erőlködnie, mivel az ötletvarázslat még be sem indult igazán. A második tétel mintha szimpla death nótaként kezdődne, azután egyszerre csak gyereksírást hallunk, majd jazzbe hajló, parádés gitárpattogást, szokatlan futamokat, és Keene tiszta énekét, amely Ficco durvulása fölé extra refrénként tesz koronát. A hét és fél perces anyagban a szemtelenség határát súroló módon mindenki mindent megenged magának – mindezt olyan technikai tudással, amelybe nehéz belekötni. A lassítások, kiállások, téma- és tempóváltások káoszának tökéletesen rendezett mestermunkája ez, fittyet hányva valamennyi műfaji megkötésnek és papírízű szabálynak. A zárásként beillesztett szóló után szinte átmenet nélkül csúszunk át a harmadik tétel orgonafüstjébe. A Deconsecrate-ben már a hírmondónak maradt tradíciók is eltűnnek. Karneváli hangulatú, prüntyögős betéttől kezdve masszív deathen keresztül lassú, opethes elszállásig minden van benne, s hogy az őrület teljessé váljon, egy váratlan pillanatban megszólal a szaxofon, de úgy, hogy attól Ihsahn is megnyalogathatná a szája szélét. Pszichedelikus és jazzes dallamok kanyarognak a brutális hörgések előtt és után, hogy azután hirtelen elnémuljanak, és átadják helyüket a teljesen abszurd lezárásnak.

A monstre nyitóhármas után az Accelerated Evolution, majd a The Eidolon Reality követi a megszabott irányt. Keene jelszava az „ereszdelahajam" lehetett. Valamilyen fő csapás fellelhető a nótákban, de többet caplatnak a mellékösvényeken, mint a járt úton. Szerencsére. Az eredmény: mindent elborító ötletáradat, mérnöki precizitással megszerkesztett káosz, lenyűgöző zenei fantázia. A Ten Billion Years lidérces kezdése, lassú hömpölygése, a hörgés és az azt kiegészítő tiszta vokál időzítése, a riffek és szólók csapongó megszerkesztettsége tökéletesen példázzák a The Faceless új korszakát. A záró In Solitude hat és fél perce akusztikusba pácolt indítás után besorolhatatlan masszába csap át, mintha öt nótából gyúrtak volna össze egyet, mégis: értetlenség helyett csak bólintani tudunk. A Keene teremtette rendetlen univerzumban így van ez rendjén.

A The Faceless egy már szélesre tárt ajtón sétált be, hogy azután újabb kaput kezdjen bontani a következő falon. Végig olyan érzése van az embernek, mintha egy hurrikánt gyömöszöltek volna be egy palackba, amely időnként kilöki a dugót, s olyankor aztán elszabadul a mindenség. A műfaji definíciók és kategóriák ezen a szinten gyakorlatilag értelmüket vesztik. Nagy bátorsággal megálmodott, szerves egészet alkotó, maradandó anyag, finomra hangolt csapatmunka, teljes összhang, tökéletes kivitelezés.

Káoszelmélet gatyába rázva.