Shock!

Tizenkét éves lehettem, amikor karácsonyra szüleim megleptek egy akkora könyvvel, amit napokig csak nézni mertem, ahogy ott állt a fa alatt, mert attól féltem, nem tudnám megemelni, nemhogy kényelmesen az ölembe venni és felütni. Ez volt A Föld krónikája, ami mind a mai napig meg is van a polcomon. Ugrás 2007-be, amikor is a The Ocean előrukkolt a Precambriannel, ami a bolygónk legkorábbi időszakát regélte el, nekem pedig persze, hogy az említett triplatégla könyv ugrott be róla. Azóta, ha valami könnyed nyári kis olvasmányhoz van kedvem, meg hozzá lágy szellős zenére, az A Föld krónikája plusz Precambrian kombó mindent visz. Utána még egy darabig követtem a németek érdekes pályáját, aztán valamiért lemorzsolódtam. Hogy idén, megint csak ki tudja, miért, visszaakadjak beléjük.

A The Ocean (vagy The Ocean Collective) leginkább arról nevezetes, hogy nevetségesen nagy és komplex témákkal foglalkozik egy-egy albumán. A németek lemezein dinoszauruszok trappolnak, földkérgek járják évmilliós táncukat, Dosztojevszkij vergődik teizmus és ateizmus között, de megidéződik Darwin és Ptolemaiosz is. Széles a merítés, de nemcsak a koncepció, hanem a zene szintjén is. A banda szinte a teljes extrém zenei svédasztalt végigzabálja, a végtermék pedig bőséges és szilárd, valamint nem utolsósorban, és talán ez a legmeglepőbb, ízletes. A friss, kilencedik lemez pedig mindemellett még a csapat eddigi legfogyaszthatóbbja is. A Holocene az előző két lemezzel, a Phanerozoic I-II-vel együtt egy trilógiát alkot, ami nevéből adódóan a fanerozoikumnak nevezett földtörténeti korral foglalkozik, vagyis Robin Stapsék az utóbbi 545 milló évet sűrítettek bő három órányi zenébe. Na ebből a Holocene az utolsó tizenkétezer év, vagyis szó szerint korunk zenéje.

A Holocene, elődeivel ellentétben, nem a riffek és a komplex dobtémák köré épül, a hangsúly itt most inkább a samplereken és elektronikus ritmusokon, valamint Loïc Rossetti énekesen van. Sőt, a lemez talán leginkább az ő hangjára támaszkodik, ami mondjuk az album gondolatisága felől nézve teljesen logikus. Persze ez a Nine Inch Nails szelídebb, melankolikusabb világát megidéző, trip hopos hangulatú irány már korábban is jelen volt a németeknél, igaz, csak félénken, a háttérbe visszahúzódva. A banda egyébként nem árusít zsákban rothadozó, döglött macskát, már a borítóval messziről jelzik ezt az előzőektől visszafogottabb, dallamosabb, csendesebb, minimalistább, ugyanakkor érzelemközpontúbb vagy mondjuk úgy, emberibb irányt. Van persze errefelé is vadulás, miazhogy, de mégsem ez a jellemző.

A nyitó Preborealt bevezető sejtelmes szintetizátorjáték után egy kvázi post rockos hangulatú darabot kapunk, ami kicsit hajaz is a 65daysofstatic melankóliába mártott kozmoszjárására. Mivel azért mégiscsak egy valóban progresszív zenekarról van szó, a dalban felcsendül trombita, francia nyelvű betét, és a végére még egy kis lendületet is kap a muzsikálás, mert hát mégiscsak metál a játék neve. Némileg hasonló szerkezetű a Boreal, ugyanakkor a dinamika azért mégis hullámzóbb, a vonszolós résszel pedig megidéződik az előző két album súlyosabb, évmilliós korszakok váltakozásától zajos világa is. Van azért itt lazulás is, ilyen a roppant kellemes és szellős Sea Of Reeds, ahol a csapat a könnyed belefeledkezős témázgatásokkal olyan tágas teret nyit magának, ahol aztán kedvére bóklászhat.

A lemez csúcspontja nálam a precízen az album közepére helyezett Atlantic, ami elég szépen mutatja, mennyi előnnyel jár, ha a metálzenész zenerajongóként nemcsak a recsegő gitárok meg a ropogó lábdobok bűvöletében él. Jófajta trip hop ritmusok keverednek itt Trent Reznor zongoraminimalizmusával, erre fekszik rá Rossetti andalító éneke, hogy aztán hármas fokozatba kapcsolva megmorduljon a gitár meg a dob. A szilajság persze nem tart soká, a csendesebb rész még visszalopózik, hogy aztán az utolsó bő két és fél percre a zene talaját ismét vad rengések rázzák meg, na és akkor jönnek a nagy, nem is, NAGY dallamok és témák. Ritkán illan el majd' kilenc perc ilyen sebesen. Már-már noir cyberpunkos lüktetésű a Subboreal, magával sodró énektémákkal, funkos basszusgitározással, az egész dalból pedig árad valamiféle feszült várakozás.

Karin Park nevével először a Lustmorddal közös 2021-es Alter lemezen találkoztam. Nem véletlenül emlegetik az énekesnő hangjával kapcsolatban a portisheades Beth Gibbonst, Parknak is hasonlóan bánatos, borongós, egyben nyegle hangszíne és stílusa van, ami baromi jól illik a Holocene-re. Az Unconformitiesről próbálok itt mekegni egyébként, ami nem csak Park apokaliptikus éneke miatt üt nagyot, Paul Seidel dobos is elereszti magát, hogy némi dzsesszes szellemiséget csempésszen a dalba. A Parabiosisról olyan formációk jutottak eszembe, legalábbis a dal első negyedében, mint a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble vagy a The Mount Fuji Doomjazz Corporation. Olyan szám ez, amiben el lehet merülgetni fulladás veszélye nélkül is, bár azért jobb vigyázni, ki tudja, mi úszkál a mélyben. És végül a Subatlanticcel elérkezünk a mához, amiben (mármint a dalban) némi Massive Attack-érzés is kering, ami hamar elporlik, ahogy a csapat ismét befémesedik.

Rengetegnyi, és még annál is több hallgatás után én a Holocene-t a legerősebb lemeznek érzem, amit a német Óceán eddig a felszínre vetett, pedig hát igazán gyenge anyagot sem löktek ki még magukból. Tartalmas, erős album ez, azon ritka lemezek egyike, amibe bele lehet mászni, odafigyelve hallgatni, felfedezgetni, de ugyanakkor, ha épp olyan kedve van az embernek, hát csak úgy, lazulásként, akár háttérzeneként is működik. Komolyan, tiszta Mozart!

A The Ocean augusztus 16-án a sástói Fekete Zaj fesztiválon koncertezik. Részletek itt.