Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy jó lemez, vagy egy nem annyira jó. A Pudlikról örökre a Metal Will Stand Tall fog beugrani, mármint az a dal, létező legfrappánsabb összefoglalása annak, amitől nevetek a bőrgatyás metalon és örülök a fogós dallamoknak. A csapat iránti kezdeti lelkesedésemet csak fokozta a klasszis gitáros, Pontus Norgren jelenléte, akinek munkásságát régóta követtem, elég, ha a Humanimal, Talisman (Truth) vagy a Zan Clan lemezeket említjük. A The Poodles viszont sosem csak belső forrásból dolgozott, kezdeti nagy slágerüket, a Night Of Passiont is külső szerzőkkel alkották, így aztán Norgren 2008-as Hammerfallba távozása sem okozott nagy törést a minőségben. Igaz ugyanakkor, hogy a második, Sweet Trade nem hozta azt a frissességet, mint a debütáló lemez, és akkor én nem nagyon bíztam benne, hogy évekkel később még tudnak bármiféle izgalmat hozni.
A Tour De Force is egy rettenetes riffklisével kezdődik, igaz, jó lendülettel, és az átkötésnél már megindul valami, amit Poodlesnak hívunk, a refrén pedig tarol. Ekkor kicsit felengedett a bennem lévő fásult előítélet, Jakob Samuel is szép ívben hasít bele a fülbe, biztosan sütni fog koncerteken is a lemeznyitó. A Shut Up! is jól húz tovább, húrcsipkedős-groove-os bevezető után könnyedén szaladnak a dallamok fel-alá. Itt-ott belekeveredik egy kis boogie és funk, de alapvetően marad a szilárd rock. Ha ilyen számokkal töltenének fel lemezeket, egy rossz szavam se lenne, nem unatkoznék sokszor hallgatás közben. Ehhez talán tényleg kell is egy olyan külső szerző, aki képes kontrollálni a zenekar fásulónak tűnő folyamatait. A lemezre kerülő számok kottáiban többnyire Mats Valentin keze matatott, a szellősebb témák az ő nevéhez is fűződnek, míg a zajosabb, masszívabb alapokat a csapat húrnyűvői, Henrik Bergqvist és Pontus Egberg engedték útjukra. Kinek hogy adja ízlése, nekem jobban fekszenek az előbbi szerzemények, éppen a hangulatuk miatt.
A korábban említett Bergqvist egyébként szintén remekül kezeli a gitárt, nagyszerűen lövi be az arányokat a dalokon belül, jól bánik a hangszínekkel is, és nincs hiányérzetem a szólói hallatán sem.
Ami a The Poodlesban sosem fogott meg, az a lírai vonal. Itt a Leaving The Past To Pass által andaloghatunk egy kicsit, hogy ne mindig a keménykedés menjen, viszont ha nem lenne a lemezen, egy másodpercig nem hiányozna – sőt, hasonló sem. Tartom, hogy egy lassabb, hogy ne mondjam, romantikusabb számot csakis úgy szabad lemezre tenni, ha abban valóban meg lehet élni mélyebb érzelmeket, máskülönben marad a mélázás, és elvesz az egész produktum ívéből. Kár érte, bár ez is nyilvánvalóan hangulatfüggő. A 40 Days And 40 Nightsban Samuel már-már Tony Harnellt idéző magasságokban refrénel, és közben nem hallatszik produceri trükközés vagy bármilyen más segítség, tisztán szakít a hang, örülünk. Az egyébként rekedtes hangszínű Jakob amúgy többször is átkúszik ezekbe a felsőbb hangtartományokba, de mint azt annak idején élőben is megtapasztalhattuk 2007-ben a PeCsában a Hammerfall előtt, nem esik nehezére tisztán énekelni, és ez sajnos több, nevesebb kollégájáról nem állítható. A dalszerzésben itt is volt bedolgozó szakértő, Rickard Nilssonnak hívják, több svéd előadó dalában működött már közre, de az ő nevéhez fűződik az egész album produceri munkássága és keverése is. Jó munkát végzett, ez nyugodtan állítható, az arányokat eltalálták, egyik hangszer sem tolakszik a másik kárára, de az aláfestések is jól hallhatók, mindamellett megmaradnak díszítő elemekként, gondolok itt a vonós betétekre, billentyűs megoldásokra, amelyek több dalban is megszólalnak.
A Kings & Fools lassabb, de dögös alapra épülő szám, némi Queenre emlékeztető akkordmenettel a refrénben, nagyon hangulatos kis szólóval ékesítve. Itt persze vannak vokálsávok bőven, de egyáltalán nem zavaróan művi, hanem szépen egymásba simuló, jól harmonizáló szólamokról beszélünk. A kötelező tucat-kategóriából is került elő dal azért, ez a Miracle. Amolyan rutinból előhozott téma rutinrefrénnel, semmi extrát nem vélek felfedezni benne. A Godspeed is kicsit kedvfüggőnek tűnik, egyszer tetszik, egyszer unom, lassabb tempójú, melankolikus hangulatú szám, viszont szép szólója van. A lemez utolsó két dala – nem számítva a bónuszként kiadott En För Alla För En című tételt – sem hoz túl nagy újdonságot, ráadásul az Only Just Begun még le is hangolja a publikumot, engem legalábbis biztosan. Nem nagyon szeretem a fríg módban előadott dolgokat, és bármilyen jó itt is a refrén, az összkép így is borongósabb, mint amit az Uszkároktól elvárok.
Nagyon sokszor meghallgattam ezt az albumot, és ahányszor elkezdtem, annyiféleképp mondtam rá ítéletet. Az eleje velősebb, mint a második fele, de összességében igényesen megírt, jól összerakott munka. A csapat arca, Jakob kitörő formában énekel, a szerzeményekről elmondható, hogy van karakterük, a lendület viszont nem tart ki egyenletesen tizenkét dalon át. Ugyanakkor kit érdekel, ha van jó hangulat, piknikre, baráti alkalmakra kifogástalan, kockás terítő, fonott kosár, rét, autóból hadd szóljon, menjen csak a Tour De Force!
