A The Psyke Project azzal a céllal jött létre még 2001-ben, hogy az olyan, a tagok által igen nagyra tartott együttesek előtt tisztelegjenek, mint a Norma Jean, a Converge vagy épp a Neurosis. A dán négyes tehát a lehető legnehezebben emészthető fajtáját választotta a fémzenének, nevezik ezt noise rocknak is, amibe ez esetben vegyül némi sludge-os vonszolódás meg metalcore-os vokalizálás, a punk valamint hardcore hatásokat nem is említve. Szóval nagyon súlyos és nagyon nehéz hallgatnivalót nyújt a dán brigád.
Az Apnea már a második nagylemezük, melyet a szintén vaskos Daikini előzött meg. Jelen írás tárgya eredetileg még a tavalyi évben jelent meg a Cph-Sound kiadásában, majd idén az együttes történetében jelentős fordulópont következett be, februártól ugyanis már egy jóval jelentősebb kiadó, a Lifeforce terelgeti kiadványaikat. Az általuk képviselt zenei stílussal egyébként talán nem is kerülhettek volna jobb helyre, hisz az olyan bandáktól sem állnak távol, mint a szintén itt működő War From A Harlots Mouth vagy a Heaven Shall Burn. A lemez tehát másodszor is napvilágot látott, s ha már valami kétszer is megszületik, azzal talán érdemes is foglalkozni.
Nos, mint már azt leírtam, a TPP egy valóságos zenei szörnyeteg. Fizikai megtestesülése valószínűleg valamiféle négy lábon járó robosztus monstrum lenne, mondjuk egy Tyrannosaurus Rex és egy Kentrosaurus kereszteződésének képtelen végterméke: egy hatalmas tüskékkel és páncéllemezekkel tűzdelt, több száz tonnás, vérszomjas ragadozó, melynek nehézkes léptei alatt megremeg a föld, kínkeserves üvöltése pedig téren és időn át egészen az ember lelkéig hallatszik. A dánok tehát amolyan belső apokalipszist festenek le hangecsetjeikkel, a külvilág szükséges pusztulása helyett az emberi bensőre irányítják tekintetüket, s az értelem érthetetlen pusztulását tárják elénk nem épp udvarias formában. Egy belső utazásra invitál minket a TPP legénysége, mely zavaró lehet, sőt, kényelmetlen is.
A The Voice Of Commandement felkavaró nyitánya egyértelműen a fentebb vázolt koncepció jegyében született, a kaotikusan örvénylő gitárok már-már a legutóbbi Mayhem albumot juttatták eszembe, ott hallható hasonló mértékű súlyosság. A klipesített I Get Paralyzed kísérteties gitárkiállásával hívja fel magára a figyelmet, a Panic meg valamiféle iszonyatosan belassult sludge/doom kreatúra, melytől valószínűleg minden dallampárti emberke pillanatok alatt mély kómába zuhanna. A srácok egyébként ügyeltek a viszonylagos változatosság fenntartására is, így például nem ritka, hogy egy vastagon hangszerelt, kúszó-mászó dühkitörést egy sötét melankóliával átitatott gitártéma vált fel, hogy aztán a dal végére újfent elszabaduljon a keserves pokol. Hasonlóan figyelemre méltó a Dedication keleties gitártémája illetve tempói, valamint a kilenc és fél perces Jugganata horrorisztikus aurájú szerzeménye. A záró, szintén nem rövid Not In My Time eleje meg a legutóbbi Tool album révedezőbb pillanatait eleveníti fel. Az album hangzása Tue Madsen munkáját dicséri; ugyan vaskos, többszörösen rétegzett, mégis tisztán kivehetőek a különféle hangszerek, ami ritka ennél a káoszjellegű irányzatnál.
Az Apnea és természetesen maga az együttes elsősorban a Neurosis rajongóihoz szól, s igazából nagyon ritka az olyan alakulat, akik ennyire képesek lennének ráérezni erre a szintű zenei mélységre. Ha a Neurosis zsenijét még nem is érték el, mindenképp egy figyelemreméltó csapattal van dolgunk, az Apnea pedig az utolsó lépcsőfok lehet ama bizonyos végső zsenialitás kifejeződésében, mely a jövőre érkező harmadik lemez képében érkezhet el.
