Ez az austini csapat a „szeresd vagy gyűlöld" csapat eszményi megtestesítője. A - főként - külföldi lapok kritikáiból úgy ugranak ki a dicsőséget zengő betűk, mint valami divatos, 3D-s filmből a bábuszerű szereplők, közben pedig a fórumozók és hozzászólók úgy köpködnek a bandára, mintha mindezért fizetést kapnának.
A kritikusok éltetik a csapatot a remek riffek, a '70-es évek zakatolós rockzenéjét tökéletesen hozó hangulat és a folyamatos fejlődés miatt. És gyakorlatilag ugyanezekért gyűlölik azok is, akik hobbiból mondanak véleményt egyetlen dal hallatán. Ezen jól kimunkált és megalapozott vélemények szerint a bandát nulla eredetiség, unalmas zene és egy kaptafára készülő albumok jellemzik. Nos, ez utóbbi személyek számára van egy rossz hírem: a The Sword albumzenekar, nem egyslágeres poptákolmány.
Az alakulása, vagyis 2003 óta változatlan felállással dolgozó The Sword két évvel ezelőtti, második lemeze akkorát robbant nálam, hogy az utórengései azóta se haltak el. A Gods Of The Earth egy zseniális korong lett, dohos hangzással, zakatolós, Black Sabbath ihlette riffekkel és Ozzyt idéző énekkel. Mindezt pedig a Robert E. Howard Conan regényeinek világát felelevenítő dalszövegek és az ehhez szervesen kapcsolódó borító tettek teljessé. Aztán az együttes turnégépezete beindult, majd ahogy az lenni szokott, a csapat befordult a stúdióba, hogy elkészítsék harmadik nagylemezüket, mely ezúttal egy konceptalbum lett. Már csak emiatt is képtelenség egy-két hallgatás után messzemenő következtetéseket levonni a Warp Ridersről, főleg, hogy ezúttal is történtek kisebb zenei változtatások, amik azért igencsak kihatnak az egészre.
Roppant hangulatos intróval nyit a lemez, amelyből aztán az első, instrumentális dal bontakozik ki. Lendületes, amolyan történetmesélős felépítésű ez a nyitó, Unleashing The Orb című szerzemény, amelynél mindjárt fel is tűnik az előző korongokhoz viszonyított változás. Az eddigi albumok recsegős, a klasszikus Sabbath lemezeket idéző hangzása egy sokkal tisztább, szellősebb hangképnek adta át a helyét, amitől bizony a banda világa sokat veszített a doomos élből. Habár a remek szöveggel felvértezett Tres Brujas peckes doom/stoner riffel dohog végig, a letisztult hangzás valahogy mégis enyhít valamicskét a súlyán. Talán a sci-fi koncepciót egészíti ki ez a változtatás, mindenestre ilyen recsegés és szőrmentes stoner muzsikát ritkán hallani. Arról nem is beszélve, hogy a már eddig is jelenlévő klasszikus heavy metal vonal a banda zenéjében ezúttal csak még inkább az előtérbe türemkedett, így a The Chronomancer II: Nemesis dalban felbukkanó, maidenes galoppozás, vagy az Arrows In The Dark direktsége is mind erre utal. A sabbathista riffek persze megmaradtak, de a dalszerzésben tapasztalható fejlődés miatt a fiúk egy kőhajítással messzebb is kerültek a gyökereiktől.
S bár annak ellenére, hogy a srácok egy-két fülben ragadó refrént is írtak a lemezre (Night City, Tres Brujas), azért az összkép valahogy mégsem olyan ütős, mint a Gods...-on volt. Többször is végighallgattam a lemezt, de a már említett dalok melódiáin, és néhány pofásabb riffen kívül bizony nem sok maradt meg a fejemben az intróként is funkcionáló outró utolsó hangjának lecsengése után. Talán ez a történetközpontúság volt túl nagy falat a csapat számára, mindenesetre az tény, hogy az effajta zene nem arra való, hogy háromnegyed órán át ugyanazon motívum körül keringjen. Mindennek ellenére az ismét zseniális borítóval ellátott új The Sword lemezt bátran ajánlom a csapat eddigi rajongóinak, mert a Warp Riders még így is jóval izgalmasabb, mint néhány nagy csapat mostanság megjelent lemeze.
