Shock!

Az SPV-től szokatlan módon egy olyan cd érkezett, ahol se speedelés, se palloslobogtatás... Jé. A Thorn.Eleven második albuma ez - a német srácok első lemezéhez ugyan nem volt szerencsém, de mindenfelé Tool és Soundgarden hatású zenének írják le. Nos, ehhez képest e második korongjuk vegytiszta 2000-es évekbeli amerikai rádiórockot rejt, jó sounddal, hatásos dallamokkal, viszonylag elégséges döggel, de egyszerűen, mint a bot.

Maga a zenekar is úgy határozza meg az új lemez irányvonalát, hogyaszongya: "kevesebb metal, több rock". Hm. Inkább "kevesebb egyéniség, több rágógumi"? Ezt még el is hiszem. Vicces, hogy pont az imént írtam a szintén "thorn" kezdetű Thornley új lemezéről, amely ugyanúgy divatos rádiórock, egyéniség sincs benne sok, de valahogy mégis jó hallgatni, jók a dalok, fülbe ragadnak a refrének, tappog a láb. Sajnos német kollégáiknak nem sikerült ennyi (sem) - tök átlagos dalok sorakoznak a korongon. Az tény, hogy a németséget valami csoda folytán teljesen lehetetlen felfedezni a dalokban, de az is egyértelmű, hogy egyetlen olyan kiugró momentum sincs a korongra karcolva, amiért még évekig boldogságtól könnyezve emlékeznék meg memoárjaimban az album rám gyakorolt emocionális és inspiratív hatásairól.

Olyan ez a nótacsokor, mintha a Nickelback egy cd-re másolta volna azokat a nótaötleteket, amik már túl átlagosak voltak ahhoz, hogy egy sorlemezükön megjelenjenek. Szinte mindegyik dal pattogós road-music, tiniknek, rockdiszkóba (van még ilyen egyáltalán?), a nyitó öt nóta úgy ment el mellettem, mintha egy lett volna, sikamika, tak tak tak, oszt' kész. Aztán néhol felbukkannak stílusbeli "kalandozások", persze itt a kalandozás szó pár centis kilengést takar csupán: az ötös, cím nélküli (!) track például némi poszt-grunge-stoner-doom keveréket injektál a slágerek közé, bár mindezt minden szöveg, és sajnos minden értelem nélkül. Instrumentális tételnek eléggé soványka. Az ezt követő Prove Me Right is amolyan gumistoner, német Foo Fighters. A Maze egy jellegtelen, sziruposan elénekelgetett líra, a Where Do We Go átlag modernpunkpoprock, a záró Whitewood Harvest művészkedős Oasisba oltott Creed...

Ez a lemez tipikus példája annak, mi a különbség az eredeti Mona Lisa és a fénymásolt reprók között. Tökéletes, de semmilyen. Tökéletesen semmilyen. Ha az SPV ettől a lemeztől remélte, hogy most majd jól betör vele a divatrock-vonalba és szénné keresi magát, bizony, alaposan elszámolt valamit.