Elég ködös ennek a belga kvintettnek a neve – legalábbis előttem -, annyi azonban bizonyos, hogy a thurisaz eredetileg egy ősi rúna. Nem arról van szó tehát, hogy a belgák pofátlan módon eltorzították volna a finn Turisas nevét. Valójában a két együttes egyazon évben alakult meg, történetesen 1997-ben.
De a két csapat közös vonásai ennyiben ki is merülnek, a Thurisaz ugyanis egy elég nehezen emészthető stílust választott terepéül, melyet ők avantgarde doom metalnak neveznek, némi black/death hatással. Igen, mára már ez a két legembertelenebb válfaja a fémzenének elválaszthatatlan pajtásokká váltak, aki azonban egyiket kedveli, az a másikkal is hamar megbarátkozhat. Az avantgarde doom megjelölés azonban már sokakat elriaszthat, ami teljesen érthető is. Ne is próbálkozzon a Thurisaz zenéjével olyan, akinek már a Candlemasstől is leesik a vércukorszintje vagy aki még mindig tupírozott hajat hord és David Lee Roth-ot isteníti. Ez a zene sötét, melankolikus, mélabús, magyarán bizonyos típusú személyek ellen akár fegyvernek is minősülhet.
Adott tehát egy ügyes zenészekből álló formáció, akik képesek hangszereikkel megteremteni a kellő atmoszférát, aztán vannak itt jó ötletek, amikből szerencsére sok akad a lemezen, valamint hárman is hörögnek-énekelnek a csapatból, amitől a változatosság is jelentősen nő. Ezek után már csak arra van szükség, hogy elcsípjük a kellő hangulatot a belga orrlógatók második albumához és minden tökéletes is lesz.
De... igen, itt az a de, aminek nem kellene itt lennie. Utánajárva szinte csak pozitív kritikákba ütközik az ember a Thurisazzal kapcsolatban, egy netes oldalon például nem átallják őket „the kings of metal" megjelöléssel illetni, ami azért már túlzás, hisz tudtommal az a Manowart illeti meg. Szóval ha a lemez jó, még mások szerint is akkor mi lehet a bajom vele? Nos, többszöri hallgatás után sem érzem a zene lelkét – nem, nem vagyok médium, hullákat is csak tévében látok. Tehát hiányolom ebből az alkotásból azt, ami mondjuk egy Agalloch vagy akár egy My Dying Bride művet jellemez. Kellemesen elzenélgetnek ezek a srácok, szó se róla, de ahogy véget ér az album, nem érzem azt, hogy hű, ez súlyos utazás volt. Nem tesz rám különösebb hatást, korrekt, kerek album, de egy doom műtől többet várok. Egy Agalloch albumot példának okáért képtelen volnék egymás után kétszer meghallgatni, olyan hatással van rám. Hagynom kell, hogy lecsillapodjanak bennem a zene által felkorbácsolt érzelmi hullámok. Ilyennek azonban nyomát sem találom a Circadian Rhythm kapcsán. Nem azt mondom, hogy lelketlen a lemez, mert azért vannak itt érzelmek rendesen, de mintha ezek a fiúk a zenei megoldásokra meg dalszerkezetekre fektették volna a hangsúlyt és maga a mondanivaló így kissé a háttérbe szorult.
Ugyanakkor elemezgetni kiválóan lehet a kilenc dalt, rengeteg minden történik bennük és érezni is, hogy nem egy sebtében összedobott munkáról van szó. Néha félelmetes aurát von a hallgató köré a szintetizátorjáték, egy-egy akusztikus gitár pedig andalítóan hat és lenyugtatja a feszült idegeket. De ezektől az apróbb finomságoktól sem lesz sajnos több ez a lemez, mint ami. Második lemeznek ugyanakkor kiváló a Circadian Rhythm, zeneileg már most első osztályú a csapat. Hogy aztán az a bizonyos harmadik album lesz e a vízválasztó, mint ahogy azt a mondás is tartja, majd idővel kiderül.
