Shock!

A meglehetősen béna Times Of Grace elnevezés a Killswitch Engage gitáros/producer/agytröszt Adam Dutkiewicz és a banda első énekese, Jesse David Leech kettősét takarja. Jesse a korszakalkotó 2002-es Alive Or Just Breathing megjelenését követően szinte azonnal kilépett a Killswitch-ből, de továbbra is jóban maradt volt kollégáival, akik ezalatt Howard Jonesszal a fronton arattak egyre hatalmasabb sikereket. A nagy páros végül Adam D. néhány évvel ezelőtti hátoperációja után jött össze ismét, a gitáros ugyanis lábadozása közben friss ötleteken kezdett el dolgozni, de ezek végső formába öntéséhez szüksége volt egy megfelelő énekesre is. Így került hát a képbe Jesse, akivel végül éveken át molyoltak az anyagon, ha éppen támadt egy kis szabadidejük.

Kicsit tanácstalan vagyok ezzel a lemezzel kapcsolatban, ugyanis kevéssé látom át a dolog miértjét. Az addig oké, hogy Adam ki akart szakadni az utóbbi nyolc-kilenc évben elég durva lemez-turné-lemez-turné taposómalomban őrlő Killswitch verkliből, mások is ilyenkor szoktak szólólemezt készíteni. A baj inkább az volt, hogy naiv módon hittem az első előzetes nyilatkozatoknak, ahol mindkét érintett élete albumát ígérte, valami olyan mély és különleges spirituális utazást, amilyenben eddig még sem nekik, sem a hallgatóknak nem volt részük. Na, hát az ilyen dumákra mondják az amerikaiak vállvonogatva azt, hogy bullshit... A Times Of Grace ugyanis abszolút nem tér el a Killswitch Engage stílusától, nem bonyolódnak rajta páratlan zenei kalandokba, kísérletekbe, ez itt egyszerűen csak tizenhárom új dal Adamtől a megszokott irányvonalon, csak éppen nem Howarddal, hanem Jesse-vel a mikrofonnál. Hangulatilag kissé talán elveszettebb, filozofikusabb, légiesebb a KSE anyagoknál, de észveszejtő differenciáról semmiképpen sem beszélhetünk.

Adam és Jesse kollaborációja persze önmagában sem olyan, amire csak úgy legyintene az ember, hiszen az Alive Or Just Breathing simán az előző évtized egyik legjobb és legfontosabb metal albuma, igazi megkerülhetetlen klasszikus. Nagyon szeretem az azóta kiadott három Killswitch lemezt is – az As Daylight Diest különösen –, de én is azok táborát gyarapítom, akik szerint lehettek akármilyen erősek a későbbi dolgaik, a 2002-es anyag frissességét, szenvedélyességét, sokkoló, kijózanító őszinteségét már egyik utód sem volt képes hozni. Ráadásul a recept sem változott közben túl sokat azt leszámítva, hogy egyre dallamosabbak lettek. Az a többek körében uralkodó vélekedés persze hatalmas baromság, hogy a 2002-es lemez zseniális volt, amit pedig azóta csináltak, az egy kalap szar („a demók még jók voltak"), de nem véletlenül alkotnak komoly frontot azok, akik a mai napig is elsősorban az Alive-ra esküsznek, a későbbi sikeralbumokat pedig már csak tiszteletteljes távolságból szemlélik.

Nos, némi túlzással akár azt is mondhatnám, hogy a The Hymn Of A Broken Man pusztán a zenét tekintve simán lehetne a következő Killswitch Engage kiadvány is a sorban, bizonyára senki sem kapna szívrohamot, ha a jól ismert logo állna a borítón. Hogy végül miért nem a KSE-ben használta fel ezeket a nótákat, annak legfeljebb az összes (!) hangszeres alapot feljátszó Adam D. lehet a megmondhatója, de az mindenesetre érdekes, hogy Howard Jones máig tisztázatlan okokból kihagyta az utolsó Killswitch turné egy jelentős részét, ahol ugyebár Leech és az All That Remains torok Philip Labonte felváltva helyettesítették. Mindegy, ne kombináljunk, úgysem jutunk semmire... Talán tényleg nincs is jelentősége a dolognak, pláne, hogy az év második felében elvileg új Killswitch album is várható, természetesen Jonesszal a mikrofonnál.

A zene tehát killswitches, de senki se várja, hogy azt kapja majd ettől a lemeztől, amit 2002-ben az Alive Or Just Breathingtől, ehhez ugyanis még Jesse újonnani csatasorba állítása sem bizonyult elegendőnek. Az az album megismételhetetlen, sem Adam D., sem más nem lesz képes soha annyira jót produkálni azon a vonalon. Az elkerülhetetlen hasonlítgatást úgy lehetett volna megúszni, ha megpróbálnak valami radikálisabbat, valami mást csinálni, ez azonban nem történt meg, pedig a tehetség nem hiányzik hozzá. Dutkiewicz óriási dalszerző és hangszerelő, Jesse Leech hangja pedig eleve bármire alkalmas a legfinomabb dallamoktól kezdve a legbrutálisabb hörgő-károgó-üvöltő acsarkodásig, zseni a fickó, ez ezekből a dalokból is egyértelműen lejön. Vagyis jó a zene, csak hát ugye 2011-et írunk, és a többek között az Alive Or Just Breathing által megalapozott metalcore stílust az utóbbi években olyan szinten játszották szét bandák ezrei a világ minden táján, hogy az ember már nem rohan fejjel a falnak örömében, ha valami jót hall ezen a vonalon. Legfeljebb mosolyog egyet, hogy igen, ez az eredeti. Itt is pontosan ez a helyzet.

Ha szereted az anyazenekart, szinte borítékolható, hogy bejön majd a The Hymn Of A Broken Man, mert a dalok tényleg erősek, még a legtipikusabb, hol üvöltözős, hol melodikusabbra vett metalcore bombák is kivétel nélkül ütnek. Nekem ugyanakkor épp a fentiek miatt a kevésbé nyilvánvaló momentumok a kedvenceim, bár megdöbbentő, mellbevágó újdonságok sehol sincsenek, csupán nüanszok. A néhol kissé doomos beütésű Fight For Life például épp csak egy apró csavarral tér el a szokványostól, de már ez is sokat számít, akárcsak a favorit Live In Love végén hallható lélekkavaró vokáltéma, ami egyenesen katartikussá varázsolja az addig korrekt, de menetrendszerű Killswitch slágernek tűnő dalt. Hasonló okokból muszáj kiemelni a lírából brutális betonozássá fajuló The End Of Eternityt vagy a záró Fall From Grace-t, de szintén óriási a végig nyugodt, akusztikus alapú, kissé délies hangulatú The Forgotten One is, ahol Jesse hatalmasat alakít, itt tényleg menetrendszerűen érkezik a libabőr minden rezegtetéssel, refrénnel. Igazi mestermunka végtelenül egyszerű eszközökkel – ebben mutatkozik meg igazán, tényleg mennyire tudnak ezek az arcok. De óriási dallamokban, hatalmas refrénekben, ízes riffekben, ragadós harmóniagitárokban egy pillanatig sem szűkölködik az album, ami természetesen úgy is szól, ahogy azt az ember elvárja egy Adam D. produkciótól.

Ha nagyon akarom, akár még el is hihetem Dutkiewicznek, hogy élete legfontosabb albumának érzi a The Hymn Of A Broken Mant, de zenehallgatóként azért távolról sem ez a helyzet. Maradjunk inkább annyiban, hogy ez egy meggyőző dalokkal telepakolt soron kívüli Killswitch Engage album egy hihetetlenül jó és sokoldalú énekessel a fronton, ám nyugodtan kísérletezhettek volna rajta bátrabban is. De lehet, hogy csak az előzetes marketinges porhintést kellett volna diszkrétebbre venni ahhoz, hogy lelkesebb legyek...