Shock!

Ha minden más szempontból borzalmas is a vírushelyzet meg a vele járó világkarantén, annyit azért mindenképpen hozott az elmúlt egy év, hogy turnézási lehetőségek híján számos zenésznek végre régóta dédelgetett projektek befejezésére is jutott ideje. Todd La Torre szólóalbuma is ezt a sort gyarapítja, hiszen a Queensryche újkorszakos frontembere – aki előtte a Crimson Glory sorait is erősítette – hosszú évek óta tervezi első önálló anyagát. Most végre el is készíthette az albumot régi cimborája, Craig Blackwell gitáros társaságában, a végeredmény pedig abszolút jólesik a fülnek a maga erőteljességében.

Mindebben nem kizárólag az játszik szerepet, hogy a Rejoice In The Suffering – habár becsúsztak rá átlagosabb pillanatok – összességében jó színvonalú dalokat hoz, hanem maga a műfaj is. Todd önállóan ugyanis leginkább abban a jellegzetesen tengerentúli alstílusban alkot, amely már régen is undergroundnak számított a heavy metalban, ma meg aztán szó szerint a fehér hollónál is ritkább, és tényleg alig műveli valaki. Annak idején – nem véletlenül – US power metalnak neveztük az ilyesmit, és olyan zseniális bandák tűzték zászlajukra, mint a Metal Church, a Vicious Rumors, az Armored Saint, a Sanctuary vagy a Jag Panzer. Akadtak efféle áthallások a klasszikus Crimson Gloryban és a korai Queensryche-ban is, de utóbbiaknál mindenképpen direktebb, súlyosabb, erőszakosabb irányvonalat képvisel ez az album.

Mindezt csak díjazni tudom, hiszen a Queensryche énekesétől teljesen értelmetlen lett volna szólóban is az anyazenekar csapásvonalán mozogni – főleg, hogy ha rosszindulatú akarok lenni, dalai színvonalát és mélységét tekintve a mai Queensryche sem sokkal több fénymásolatnál, még ha stílusilag sikerült is visszaődöngeniük a metálhoz. Itt viszont nem táncolnak az ember előtt olyan párhuzamok, amikből csak rosszul lehet kijönni, ugyanakkor mégis rokon vizeken evezünk. Vagyis senkinek sem kell kitérnie a hitéből a mai Queensryche hívei közül a Rejoice In The Suffering hallatán, viszont olyanoknak is simán bejöhet Todd lemeze, akik a seattle-iek legújabb korszakához ezért vagy azért abszolút nem tudnak már kapcsolódni. Mint például én.

Kimondottan húzósan, harapósan startol a Chris „Zeuss" Harris által producerelt lemez néhány fajsúlyos power metal támadással, az első négy dal szinte levegővételt sem enged a hallgatónak a sűrű gitárokkal és Todd pengeélesre vett előadásmódjával. Ebből az eresztésből szerintem egyértelműen a nyitó Dogmata a legmeggyőzőbb, itt tényleg a legklasszikusabb Vicious Rumors- és Metal Church-hagyományok élednek újra, ráadásul gyorsan fülbe is ül a dal refrénestül, gitárszólóstul, vagyis minden a helyén van. Erős utána a Pretenders, a Hellbound And Down és a power/thrashes Darkened Majesty hármasa is, a következő nagy csúcspont azonban az első pihenőnél érkezik. A Crossroads To Insanity kicsit darkos, Crimson Gloryt idézően mágikus-misztikus kezdése Todd szépen megformált énekmelódiáival finomabb arcot mutat, és amolyan epikus power/lírává fejlődik. Minden túlzás nélkül kiváló darab, sőt, az album törzsanyagát záró, szintén álomszerűbb, kifejtősebb, elmélkedősebbre vett Apology mellett szerintem a legmeggyőzőbb szerzemény a lemezen. Todd kiváló hangja is ezekben a finomabb tételekben érvényesül a legjobban, de egyébként mindenütt figyelt rá, hogy énekdallamok terén is beletegyen némi pluszt a nótákba.

Ami a többi momentumot illeti, tényleg megáll, amit fentebb írtam: Todd nem ment bele különösebben nagy kísérletekbe, de azért ügyelt rá, hogy ne legyen nagyon tipikus, amit csinál, és törekvéseit többnyire siker is koronázta a tíz plusz három számos anyagon. A hagyományosabb US power (címadó, Vexed, Fractured) mellé pedig természetesen befért némi thrash (Vanguards Of The Dawn Wall), illetve modernebb, ha úgy tetszik, nevermore-osabbra vett riffelésű zúzda (Critical Cynic, Set It Off) is, sőt, a One By One még utóbbiakon is túltesz a maga szolid black/death-fűszerezésével. Nem minden dalt tett az abszolút topra Todd és Craig – maga a Rejoice In The Suffering például fájó módon talán az egész anyag legjellegtelenebb darabja –, de egyvégtében hallgatva nincs gond ezekkel sem. A Zeuss-féle hangzás is jó, bár bevallom, ez a pergősound nem az esetem, és mindig kell néhány perc, mire rááll a fülem. Viszont le a kalappal Todd előtt, aki az énektémák mellett természetesen dobosként is jegyzi az anyagot, akárcsak a legutóbbi Queensryche-ot.

Nem érzem úgy, hogy erősnyolcasnál többet kellene adnom a lemezre, de biztos, hogy sokszor pörög majd nálam ez az album. Todd La Torre nem akarta megváltani a világot, csak leszállított egy szórakoztató, kellemesen hallgatható, ugyanakkor tartalmas metállemezt: ha kedveled az ilyesmit – márpedig alighanem kedveled, hiszen különben miért is olvasnád a Shockmagazint? –, megéri tenni vele egy próbát.