Shock!

Vajon mikor jöhet el az az időszak, amikor egy új Queensryche-megjelenés kapcsán ismét csak a muzsikáról értekezünk? Talán most? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak, miközben a „legendás” jelző mára csaknem minden értelmezési lehetőségét kimerítő zenekar legújabb produktumát hallgattam. Alighanem mindenki számára ismert, hogy miért is lényegesek az imént megfogalmazott kérdések, de ha netán még vannak odaát, akik számára ez a téma az újdonság erejével hat, úgy a száraz tényekre szorítkozó, mérsékelt intenzitású kutatómunkára ösztönözném őket. Napjainkra ugyan némiképp talán már csitulni látszanak a 2012 környékén forrongó indulatok, annyi azonban bizonyos, hogy az ekkor történtek a Queensryche esetében jó időre kizárták az objektív, pusztán szakmai teljesítményen alapuló értékítélet lehetőségét. Igazságos narratíva innentől fogva a hallgatóság körében nemigen létezik, és attól tartok, ez a The Verdict megítélésére is rá fogja nyomni a bélyegét...

Az elmúlt hét évben a világ gyakorlatilag atomjaira szedte szét a témakört, és persze szinte mindenki törekedett vagy a megmaradt Queensryche-felállás, vagy pedig Geoff Tate javára legyártani a maga kis kommentárját. Bár egyes esetekben tőlem sem idegen az elfogultság, ebben a történetben valahogy máig sikerült kívül maradnom, mivel igazán egyik oldal teljesítménye sem gyakorolt rám túlzottan markáns impulzusokat a kenyértörés óta. Azt persze nem tudom szó nélkül hagyni, hogy a nagyon sokáig szinte mindenfajta közönségtől eredő hatást ignoráló, vegytiszta művészi szabadságot magáénak valló –- számomra egyébként rém antipatikus – attitűdöt miként váltotta fel bájos fordulatként mindkét fél részéről a rajongótábornak való megfelelni akarás. A sok évig tartó, depresszív hangulatú művészkedés után hirtelen mindenki kezesbárány lett, ebben azonban profizmusát tekintve a hivatalos Queensryche vitte a prímet, Tate pedig helyenként a léc alá ment. Igazán maradandó produkció azonban nem született sem az eredeti frontember, sem pedig Michael Wiltonék műhelyében. És ezen az állapoton a The Verdict sem változtat.

Csakis pozitívan tudom méltatni a tényt, miszerint a jó másfél évitizedig tartó, nyomasztó depirock után Todd La Torre közreműködésével következetesen a nyitottabb hangvételű, hagyományosabb alapokon nyugvó dalok jelentik a fő irányt, leginkább a korai, heavy metálosabb érára visszautalva. Ez most sincs másképp, és még azzal együtt is örömteli a dolog, hogy azért tisztában vagyunk vele, ehhez képest milyen zenei magaslatokban is jártak ők már az Operation: Mindcrime / Empire / Promised Land triumvirátus idején. A puritán, egyszerű koncepció azonban olykor képes nagyot ütni, még ha ez nekik az eddigi kísérletek során csupán mérsékelten is sikerült. Az új album kapcsán sem tudok egyértelműen kiütéses győzelemről beszámolni. A muzsika stílusa ugyan a zenekar kreatív szárnyalását jelentő '80-as éveket idézi, a konkrét ötletek azonban inkább amolyan másodvonalbeli szinten mozognak, annak ellenére, hogy az alapanyag ennél hatásosabb végeredményt is kiadhatna.

Példának okáért Todd La Torre személyében adott egy frontember, aki – előre is elnézést kérek az elfogult rajongóktól – mára Geoff Tate-nél is Geoff Tate-ebb, már ami az énektechnikai megoldásait illeti. Ám miközben olyan magasságok szaladnak ki belőle száz százalékos stabilitással, amilyenekre Geoff már jó ideje nem képes, valahogy dramaturgiailag nem képes feltenni azt a koronát a zenei alapra, amely elődje alakításait annak idején annyira maradandóvá tette. Pedig a frontember a megszokottnál több forrásból is meríthetett volna ihletet az énektémákhoz, ugyanis ezúttal nem csupán Tate, hanem Scott Rockenfield szerepében is letette névjegyét. Igen, ezt úgy kell érteni, ahogy írom: miközben Rockenfield kurtán-furcsán, bizonytalan időre kifarolt a projektből, úgy döntöttek, Todd hangszeres kvalitásaival helyettesítik az alapító-dobost. Ezen a téren csupa jó hírrel szolgálhatok, La Torre ugyanis professzionális, képzett dobos benyomását kelti, aki ráadásul mindent tud erről a műfajról. Húznak a tempók, ülnek a metrikus modulációk, és a páratlan ütemek is stabilak, muzikálisak. Utóbbi kapcsán mondjuk nem igazán értem, hogy az új dalokban miért álltak rá ennyire erőteljesen a hétnyolcados témákra, ugyanis egy idő után igencsak kiszámíthatóvá válik a dalok lüktetése...

A sematikusság egyébiránt a dallamvezetésekre is jellemző, és sajnos a biztató kezdés után rendre előjönnek a nagyjából egy tőről fakadó típushibák: hangulatteremtő készségüket tekintve nem képesek felvenni a versenyt egykori önmagukkal. Nincsenek igazán jelentős, átélhető kontrasztok, illetve többnyire az igazán fogós dallamok sem érkeznek meg, amikor egyértelműen ott lenne az idejük. A helyzet csak fokozódik, amikor a záró Portrait-ben mégis megpróbálkoznak valamiféle lassabb, kifejtősebb témával, itt ugyanis még az eddigieknél is tapinthatóbbak a hiányosságok. Várnánk ugyanis a szép harmóniákra valami olyasfajta előadói fűszert, amelyet egykor mesterfokon tudtak adagolni, a katarzis azonban elmarad.

Jöjjön hát, aminek jönnie kell: a verdikt! Pusztán zenei produkcióként az új Queensryche-lemez korrekt, professzionális munka benyomását kelti, Wiltonék tehát most is ügyeltek rá, hogy a balhés elválás utáni konszolidáltabb image ne szenvedjen csorbát. Az egykori zsenialitásra azonban legfeljebb néhány autentikusan elővezetett stílusgyakorlat utal. Ez egy lassan negyven éve ténykedő zenekar esetében elfogadható, mindazonáltal sajnálatos, hogy az egykor oly briliáns, majd utána módszeresen felbomlasztott egység újjáépítése mára szinte lehetetlen küldetésnek látszik.