Shock!

„Hálás vagyok mindenkinek körülöttem, akik részt vettek legújabb lemezem, a Beyond The Law elkészítésében, amely egyértelműen az utolsó munkám lesz előadóként. Örülök, hogy időben be tudtam fejezni" – írta még tavaszi sajtónyilatkozatában Tony Mills. E kijelentés már akkor is megütött, azóta pedig még súlyosabban hangzik, hiszen a Shy és a TNT énekesét szeptember derekán, mindössze néhány hónappal a diagnózist követően tényleg elvitte a rák. Nehéz ezek után mit mondani úgy, hogy az ne nézzen ki semmitmondó, béna, netán egyenesen otromba módon. Remélem, azért nem túl gáz, ha azt írom: a Beyond The Law méltó és szép búcsú egy gazdag pályafutás végén.

Tony Mills sosem tartozott a dallamos színtér körülrajongott sztárvokalistái közé, de a műfaj hívei azért mindig is számon tartották a hajlékony, nagy terjedelmű orgánummal megáldott énekest. A brit AOR-banda és a norvég csapat mikrofonjánál Tony egyaránt elsőrangú teljesítményt nyújtott – ezzel mindig is tisztában voltam, hallgattam is a dolgait, de elismerem, talán én sem figyeltem rá oda annyira, mint illett volna. De hát ez már csak ilyen, az ember idő hiányában nem mindig tudja magát mindenbe nyakig beleásni, ami amúgy tetszene neki. A Beyond The Law mellett viszont egyszerűen nem lehet elmenni a történtek fényében. Meg amúgy sem. Azt kell mondanom, ha megdobban a szíved a dallamos rockzenéért, te se engedd meg magadnak ezt a luxust, mert az album tényleg nagyon jó lett, túlzás nélkül az idei melodikus felhozatal egyik legerősebb darabja. És ugyan Tony halálának tükrében másként hallgatja az ember a lemezt, mint egyébként tenné, a minőségéről ugyanígy nyilatkoznék akkor is, ha az énekes most makkegészségesen készülne a következő nekifutására.

A Beyond The Law hallatán tulajdonképpen az ötlik először fülbe a kiegyensúlyozott, jó színvonalú dalok mellett, hogy 57 éve dacára mennyire megmaradt Tony hangja. Ebben a korban a legtöbb énekesnél már rányomja a bélyegét a hangszálakra az idő vasfoga, különösen, ha a magas tartományokról beszélünk, Mills azonban megalázóan jól énekel az egész lemezen. Különösen durva mindez, ha hozzátesszük: a felvételek idején már halálos beteg volt, még ha nem is tudott erről... Kicsit Geoff Tate-tel, kicsit Tony Harnell-lel rokonítható orgánuma végig kristálytisztán szárnyal, viszont öncélú sztratoszféra-akrobatikáról szó sincs, ez egy sokat látott, érett zenész albuma, méghozzá az ehhez méltó dalokkal. Stílusát tekintve a klasszikus, finom AOR-tól a leginkább talán a TNT-vel rokon melodikus, de kellően karcos, gitárcentrikus dallamos hard rockig terjed a skála a lazán konceptuális, a régi amerikai alvilágról mesélő anyagon. Az elsősorban Alice Cooper mellől, illetve egy rakás különböző projektből ismert Tommy Denander személyében Tony ráadásul talált mindehhez egy kellő dallam- és arányérzékkel rendelkező, egyszerre virtuóz és érzelemgazdag gitárost is.

Nem szeretném feleslegesen szaporítani a szót, mert a keserű alaphelyzet és a zene tényleg önmagáért beszél. A The Westside, a Beyond The Law, a We Sold Your City vagy a Crackin' Foxy elsőrangú melodikus rocknóták, de a zongorás-szaxofonos Bonnie's Farewell ballada is egészen gyilkos, kivételesen erős szerzemény – voltaképpen nincs üresjárat a tízdalos, 42 perces albumon. Kicsit sajnálom is, hogy a miniatűr, ausztrál Battlegod Productionsnél látott napvilágot a lemez, nem pedig mondjuk az ennél rendszerint sokkal gyengébb anyagokat is brutális marketinggel megtoló Frontiersnél. Így még az ilyesmire fogadókész, alapból szűk rétegből is jóval kevesebben hallják majd, mint kellene, pedig igazán megérdemelné a figyelmet.

Végszó nincs, mert nem is lehet, tényleg nem vagyok elég okos ahhoz, hogy érdemit tudjak hozzáfűzni a fentiekhez, ami nem hangzik banálisan. Ez egy kitűnő album, ajánlom mindenkinek, aki szereti a dallamos rockzenéket. Ég veled, Tony!