Shock!

A Sony akkorát fog szívni reményeim szerint, mint nagymamám boldogult Raketa porszívója ipari áramra kötve. Simán elengedték ezt a zenekart, szevasztok, öregek is vagytok már, meg most már a kutya se kíváncsi az ilyen igényes, rockos, dallamos nemistudommire. Kifelé, (öreg)fiúk!

Na, ezek után itt az új lemez, amit a jóval szerényebb (legalábbis a Sonyhoz mérten) Frontiers adott ki, és baromira remélem, hogy aratni fognak vele. A lemez ugyanis tökéletes. Hét éve nem jelent meg saját dalokat tartalmazó Toto korong, a tagok csillió projectben és stúdiózenészként keresgélték a napi betevőt, most azonban olyan lemezt pakoltak le az asztalra, ami egyszerre melengeti az őskövület Toto-rajongók szívtájkát, de maradéktalanul eleget tesz annak a követelménynek is, hogy ennyi év után is friss zenei ötletekkel, briliáns dalokkal rukkoljanak elő.

A nyitó, egyben címadó dal keleties varázslat, a hamisítatlan Toto-féle melodikus rockzene, néha ultrafinoman becsempészve apró trükköket, zenei csemegéket. A nyugisabb vonulatot követi a Dying On My Feet, ám a sláger "mögött" itt is olyan szintű hangszeres megmozdulások rejtőznek, amikre csak a sokadik meghallgatás után talál rá az avatatlan fül. A régi-új énekes, Bobby Kimball a csillagokat leénekli, a dús kíséretet meg-megszakítja Steve Lukather ezer közül is megismerhető gitárjátéka. Luke az éneklést is átveszi a következő dalban (Bottom Of Your Soul), ami egy ütőhangszerekkel kísért ballada - mintha teveháton lebegnénk egy oázis felé tartva a csillagok alatt.

A King Of The Worldben ismét egy hangszeres énekli a verzéket, az Africa vokáljait is jegyző David Paich billentyűs. Maga a dal egy érdekes keveréke a nyugodtságnak és a lüktető groove-oknak, a refrén pedig (természetesen) ismét nagyívűen oldja a hangulatot. Mike Porcaro fifikás fretless basszusaira, és beszurkáló gitárokra épít a laza ritmusú Hooked, aztán a refrénnél beindul egy rockos gitárkíséret, erősen bólogatós lesz a zene rögtön. Luke gitárszólója után pedig egy kiváló vendég, a Jethro Tull főnöke, Ian Anderson érkezik fuvolájával egy adag varázslat elkövetése érdekében...

A zenei orgazmizálást egy rövidke ballada nyugtatja meg, ismét Lukather énekével - úgy látszik, 2006-ban neki jutottak az érzelmesebb szavak. Azonban két és fél perc sem telik bele, és átmegy boogie-ba a hangulat, itt ismét Kimball énekel, a zene pedig felpörgeti a sok csodába belebambuló közönséget. A virtuóz középrészbe még a modern effektek is belefértek - de csak szépen, elegánsan, mint minden más amit a Toto csinál.

A funkos Let It Go az új billentyűs, Greg Phillinganes beavatási szertartása, már ami az éneklést illeti. Bizony, itt szinte mindenki pacsirta amellett, hogy hangszervirtuóz. Az eddig is keresett stúdiózenész úgy passzol a Toto egészébe mint az utolsó hiányzó darabka a puzzle közepébe. A tempós dal hol jazz-rock, hol groove-os lüktetés, egy pillanatnyi szünet nélkül. Aztán máris egy gospelt rockballadákkal vegyítő dal, amiből gyanítom, kislemez lesz, és ha van igazság a földön, akkor sláger is. A Spiritual Manben már szinte mindenki énekel, Kimball és a két billentyűs váltogatja az énekszólamokat. A lemezt záró dalban is két énekhang felelget egymásnak, Lukatheré és Kimballé. A szépen építkező No End In Sight visszafogottan indul, hogy egy tempós középrésszel még utoljára felrázza a tisztelt publikumot, aztán elhalkulnak a hangszerek, és csak a cím marad: nem látni a véget - tehát remélhetően lesz még hasonlóan kiváló Toto lemez. Mert ez bizony - természetesen - tíz pont.