Shock!

november 24.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tracer: El Pistolero

tracer_cKár lenne tagadnom, hogy nagyon régóta szimpatizálok az ausztrál kontinenssel és annak lakóival. A kenguruk, koalák, ellemacphersonok és melgibsonok földjén az emberek ugyanazt csinálják, mint máshol, mégis, bármihez nyúlnak, az rendelkezik egy olyan sajátos adalékanyaggal, ami miatt azonnal egyértelművé válik, hogy az „odalentről" származik. Hogy csak a zenénél maradjunk: ezek a csökönyös ausztrálok tényleg minden területre odatették magukat: a rockereknek ott van az AC/DC, a punkoknak a Saints, az elvontabb muzsikák rajongóinak Nick Cave és aktuális csapatai, de még a popperekre is gondoltak az INXS-szel. Aki meg a seggrázós kikapcsolódást kedveli, az megkapta Kylie Minogue-ot. A maguk területén mind abszolút csúcskategóriás dolgok, és nincs ez másként a trónkövetelőkkel sem: ott van például a remekbe szabott Airbourne, amit hála az égnek (és remélhetőleg csekély mértékben a nálunk megjelent kritikáknak is) mifelénk is egyre többen szeretnek meg, de véleményem szerint még náluk is faszább az a csapat, ami számomra két éve a semmiből tűnt elő, hogy aztán 2011 egyik legjobb lemezét szállítsa le a Spaces In Between képében. Ez volt a Tracer, és nem is kell múlt időt használnom, hiszen itt van második teljes értékű lemezük, és ez biza legalább olyan jó lett, mint elődje.

megjelenés:
2013
kiadó:
Mascot
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Az auszik néhány éve, John Hillcoat és Nick Cave embertelenül kegyetlen filmjével, Az ajánlattal bebizonyították, hogy ők kicsit a western műfaját is máshogy (és a nagy többségnél sokkal jobban) művelik, a Tracer pedig új lemezén éppen ezt a világot szeretné muzikálisan megjeleníteni, csak hát sokkal kevésbé feketén, ridegen és irgalom nélkül. A nagy trükk az egészben az, hogy a vadnyugati (vagyis inkább vaddéli?) koncepció igazából csak a szövegből ütközik ki, zeneileg a country hatás még a minimálisnál is kevesebb, ugyanaz a „'60-as évek blues rock muzsikája találkozik a '90-es évek grunge-ával, és elmennek együtt stadion rockot hallgatni" muzikális egyveleg van jelen, mint a Spaces In Between-en, sőt, a hard rock hatás tán még erősödött is. Ennek ellenére is tisztán látjuk magunk előtt a hőségben kornyadozó kaktuszok között lenyugvó nap felé veszett vágtában elcsörtető El Pistolerót, aki tört szívű nőket, és tört fogú ellenségeket hagy maga mögött, dohányt rág és pisztolyt ránt, meszkalint iszik és még vizet sem prédikál. Emiatt aztán az sem nagy tévedés, hogy a desert rock feeling is mind markánsabban előjön, főleg az olyan számokban, mint a régi vágású Queens Of The Stone Age-re hajazó Dirty Little Secret, vagy a pulzáló basszusra épülő There's A Man, de mondhatnám éppen az Until The War Is Won akusztikába hajló melankolikus szépségét is.

Mindezzel együtt is a csapat legfőbb hatásainak a Soundgarden és a Pearl Jam tekinthető, előbbi leginkább Michael Brown vitathatatlanul cornelles hangjának és énekdallamainak köszönhetően, Vedderék pedig az olyan megoldások miatt, amiket például az energikusan nyitó címadóban, az összetett felépítésű Dead Gardenben, vagy éppen a már címében is a határvidéki hangulatot erősítő Santa Ceciliában alkalmaznak. Csak éppen az a vicc, hogy ezek a dalok bizony sokkal jobbak, mint amikkel Stone Gossardék egy jó ideje előrukkolnak. De mindenképpen felszabadultabbak, frissebbek, ezáltal szerethetőbbek.

Hogy a változatosságnak is adjanak: van itten alig egypercnyi kis akusztikus átvezetés (Ballad Of El Pistolero), de punkos sebességű, szétcsépelt Manic For Ya is, a hatalmas üvöltésekkel tarkított Scream In Silence pedig echte Audioslave. A csemegék csemegéje mindezzel együtt is a hat perces Hangman, amiben akusztikus gitár, perka és vonós szekció ugyanúgy felbukkan, mint a hagyományos rockhangszerek, ezáltal álomszerűen delejessé téve a dalt. Semmi újdonság nincs ebben sem, de ahogy meg lett variálva az egész, az ellenállhatatlanná teszi, Michael dallamai pedig tényleg varázslatosak.

Az összképhez még annyi tartozik hozzá, hogy a csapat tagjai még mindig igen fiatalok – azzal együtt is, hogy a banda egykori legifjabbja, a basszer, aki amúgy az énekes tesója is egyben, már nem tag -, így aztán igen hosszú út állhat még előttük, amin ez a Kevin Shirley veterán csúcsproducer által igen ütősre összeügyködött lemez hatalmas előrelépést jelenthet. Bízom benne, hogy így is lesz, én pedig per pillanat még annyit tehetek az ügy érdekében, hogy ahogy lecseng a Now I Ride megvadult musztáng hátán vágtázó tempója – amelyre kifacsart módon a Red Hot Chili Otherside-ja refrénjének dallamát passzintották –, kapásból újraindítom a tizenhárom tételes El Pistolerót. És nektek is ezt tanácsolom.

 

Hozzászólások 

 
+6 #8 Neeloys 2013-09-23 16:57
Korábban nem ismertem azt a bandát, de egy hónap távlatából elmondhatom, nagyon betalált nálam ez az album, sőt azóta a Spaces in Between is. Kicsit gugliztam, és akit érdekel az a 2006-os Into the Night-ot megtalálhatja itt : http://tracer.bandcamp.com/album/into-the-night , vmint a 2009-es L.A.?-t itt : http://tracer.bandcamp.com/album/l-a . Le is tölthetőek a fenti linkekről legálisan. ;)
Idézet
 
 
+4 #7 chino the hero 2013-09-01 23:50
Továbbá ki ne felejtsük minden idők egyik legeredetibb zenekarát, a Dead Can Dance-t sem, akik ugyancsak a legtávolabbi földrész szülöttei. Nem is vártam el egyébként, h. boldog-boldogtalan meg legyen említve; a cikk írója érthető okokból inkább a legismertebb, legnépszerűbb ausztrál előadókat említette meg.
Idézet
 
 
+5 #6 csekeferi 2013-08-30 11:52
Idézet - chino the hero:
Én is úgy vagyok vele, h. az auszik roppant minőségi bandákat adtak a világnak, bmilyen stílusról legyen is szó. Tehát nem értek egyet Ford Fairlane-nel abban, h. ott kéne atomot robbantani. :) Viszont a felsorolásból kimaradt a Midnight Oil mellett a soft-rockos Men At Work, a grunge-os Silverchair, az ősrockos Wolfmother, a garázsrockos The Vines, a prog. metalos Voyager, az elborult metalt játszó Alchemist és a pszichedelikus Tame Impala. Továbbá az INXS sztem inkább rock, mint popzene, utóbbit inkább a Kajla Minyon, Jason Donovan félék képviselték, az INXS meg cső rakenroll volt ezekhez képest egy ikonikus és tragikus sorsú r'n'r frontemberrel.


Azt hozzátenném, hogy az ember nem várhatja el, hogy minden ausztrál zenészt megemlítsen a cikk írója, mert a lista nyílván nagyon hosszú...:) Nekem az országról személyes okok miatt a Midnight Oil az elsőszámú zenekar ami eszembe jut. Már csak azért is mert a dalaik zöme a kontinens őslakóinak helyzetéről, a betelepült fehér ember környezetszenny ezéséről és az őszinte, szókimondó, kíméletlen dalszövegekről híresült el. Szerintem ők egy igazi ausztrál unikum, de az is lehet, hogy csak túlságosan szeretem a zenéjüket és egy kicsit elfogult vagyok.:)
Idézet
 
 
+3 #5 DanielJackson 2013-08-30 10:20
A lemez tetszik, bár első hallgatásnál jóval halványabbnak éreztem, mint a Spaces in Betweent-t. Aztán a további füleléseknél már sikerült legyőznöm az önkéntelen hasonlítgatást, és most majdnem annyira tetszik, mint az első.
Idézet
 
 
+2 #4 chino the hero 2013-08-29 18:46
Én is úgy vagyok vele, h. az auszik roppant minőségi bandákat adtak a világnak, bmilyen stílusról legyen is szó. Tehát nem értek egyet Ford Fairlane-nel abban, h. ott kéne atomot robbantani. :) Viszont a felsorolásból kimaradt a Midnight Oil mellett a soft-rockos Men At Work, a grunge-os Silverchair, az ősrockos Wolfmother, a garázsrockos The Vines, a prog. metalos Voyager, az elborult metalt játszó Alchemist és a pszichedelikus Tame Impala. Továbbá az INXS sztem inkább rock, mint popzene, utóbbit inkább a Kajla Minyon, Jason Donovan félék képviselték, az INXS meg cső rakenroll volt ezekhez képest egy ikonikus és tragikus sorsú r'n'r frontemberrel.
Idézet
 
 
+4 #3 csekeferi 2013-08-29 11:06
Ha már kiegészítés: A cikk elején található felsorolásból egy kicsit hiányoltam a hazájukban már-már legendának számító Midnight Oil zenekart. A Shock!-ban valószínűleg soha nem lesz róluk cikk, de ha jól tudom ők Ausztrália egyik nagyon nagy büszkesége az említett zenekarok mellett. Én személy szerint csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a light-osabb, de komoly mondanivalóval átszőtt rockzenét. A korai alterosabb lemezeik még igazi, eredeti, egyéni hangzású albumok voltak, de a későbbi egyszerűbb dalaik is mind zsenik!

A Tracer stílusa nekem is bejön. Az ének tényleg tiszta Cornell, de Ian Astbury-ra is nagyon hasonlít, csak itt sokkal több élet és dög van, mint a Cult legutóbbi lemezén.:)
Idézet
 
 
+5 #2 Nagy Andor 2013-08-29 07:43
Idézet - DanielJackson:
Nem "auszi" az aussie kiejtése - legalább is maguk az ausztrálok nem így mondják.
http://en.wikipedia.org/wiki/Aussie


Aham. És a lemez tetszik?
Idézet
 
 
-2 #1 DanielJackson 2013-08-29 00:26
Nem "auszi" az aussie kiejtése - legalább is maguk az ausztrálok nem így mondják.
http://en.wikipedia.org/wiki/Aussie
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2006. április 25.

 

Wackor - Budapest, A38, 2004. szeptember 29.