Így, az utóbbi másfél évtized fényében simán ki merem jelenteni: a 21. század összes nagy dallamrock-újjáéledése közül a Treaté volt az egyik legsikeresebb. Ezt nyilván nem úgy értem, hogy a zenekar stadionokban játszik és milliárdos lejátszásokat produkál a stream-felületeken, mert sajnos nem, a produktumok minőségét és kiegyenlített színvonalát tekintve azonban kevesen húztak olyan magabiztos és meggyőző ívet, mint ők. Már a visszatérő Coup de Grace-szel is igen meggyőzően tették le ismét a névjegyüket, de az azóta kiadott két további album, a Ghost Of Graceland és a Tunguska is odavert, a The Endgame pedig ismét olyan erényeket csillogtat, hogy simán odatehető a banda '80-as években készült lemezei mellé. Márpedig az ilyesmi nem csak ebben a műfajban ritka...
Az újkori Treatnél egyébként nincsenek különösebben nagy titkok. Anders Wikström és Robert Ernlund bandája nagyjából azt folytatta, amit annak idején elkezdtek, de nem puszta retrózást vittek véghez, a mostani lemezeik húzásán, dinamikáján hallatszik, hogy nem harminc-akárhány éve írták a dalokat, a hangzás is karcosabb, harapósabb, vaskosabb. Ugyanakkor nem estek bele abba a hibába, mint például a Europe, akiknél a feléledést követő első pár albumon kis túlzással mintha egy másik zenekar játszott volna, és azóta is csak érintőlegesen köszön vissza náluk a dekadencia évtizedének hangulat- és dallamvilága. Ezt most nem fikából írom, bírom én az újkori Europe-lemezeket is, de a Treat bizony sokkal organikusabban, a folytonosságot jobban tartva éledt újjá, és jóval nagyobb mértékben őrizte meg mindazt, amiért annak idején kultbandává tudtak válni a hard rock/AOR vonalon. A kulcsszó tehát az egyensúly.
Amennyiben nem ismered a Treatet, nem véletlenül pont a Europe-ot emlegettem fel párhuzamként, hiszen Wikströmék esetében is hamisítatlan északi – svéd – melodikus hard rockról beszélünk azzal a bizonyos nagyon jellegzetes nordikus dallam- és harmóniavilággal, amit egyből nagy magabiztossággal beazonosítasz, érzékletesen körbeírni azonban nehéz. Noha sosem lettek sztárok, jó harminc-akárhány éve is ott voltak a kiemelkedő csapatok között ezen a vonalon, és mára sem felejtették el a klasszikus fogásokat, a vérükben van ez a stílus. Ennek megfelelően a The Endgame-et tényleg ugyanúgy jó szívvel merem ajánlani a műfaj összes hívének, mint mondjuk az új Black Swant: ha ezen a vonalon szocializálódtál, gyakorlatilag kizárt a csalódás.
Mint írtam, a mai Treat zenéje súlyosabb éllel dörren meg, mint mondjuk annak idején a Dreamhunter vagy az Organized Crime, de még nem annyira, hogy kiverjék vele a biztosítékot a nüansznyi színesítésekre is érzékenyen reagáló, konzervatív AOR-istáknál. Tényleg csupán annyiról van szó, hogy hallod és érzed a zenén: 2022-t írunk, és nem 1989-et. De ezzel együtt is felsőfokú dallamos hard rock a játék neve gyakorlatilag töltelékmentesen, kiválóan megírt és meghangszerelt dalokkal, óriási refrénekkel, virtuóz, de cseppet sem hivalkodó gitárszólókkal, remek hangzással. A műfaj legszebb hagyományainak megfelelően a Sinbiosist, a Home Of The Brave-et, a Both Ends Burninget, a Wake Me When It's Overt, a Carolina Reapert vagy a To The End Of Love-ot már a második körben is együtt énekled Ernlunddal, akinek 66 éves kora dacára is pimaszul fiatalosan cseng a hangja. A Magicből pedig egy igazságos világban akár hatalmas sláger is lehetne. A cím pedig senkit se tévesszen meg, a kisugárzás minden ízében pozitív, és aligha száll velem bárki vitába azt illetően, hogy bőven ránk fér ez is mostanság.
Nincs mit magyarázni ezen a lemezen, a Treat zenéje önmagáért beszél. Hard rockereknek kötelező.
Hozzászólások
Nekem meg pont az a bajom, hogy nincs elég egyénisége ennek a zenének, pont olyan, mint a többi, fasza, jól lehet rá vezetni az autópályán (teszteltem), de olyan nagyon maradandó élményt nem nyújt. Coup de Grace azért izgalmasabb volt, persze, nem is lehet ugyanazt várni negyedszerre is.
Ebben lehet valami, az a lemez olyan nyomasztó és sötét, hogy az életkedvem is elmegy tőle, nemhogy kertészkedjek mellette. :-D Nem rossz pedig, még ha kissé egysíkú is, a rutin hozza a kötelezőt. Sok helyen elkapták a hangulatot, itt-ott a dallamok is érdekesek, de semmi különös, a hangszerelés is uncsi kicsit. A csúcspont számomra az Out of this World lemez, de az sem tegnap volt.
robidog1984: "Az egyik oka az egész műfaj dögrovásának, hogy ilyen kedves aranyos papikák játszák."
Mondod ezt a Treat-nél, miközben Tempest csak 7 évvel fiatalabb Robert Ernlundnál. :-D Arról nem beszélve, hogy Tempest úgy énekel az említett War of Kings lemezen, hogy keresed a járókeretet a hangja mellett. :-D Utoljára ilyen fáradt éneklést Steve Perry utolsó lemezén hallottam, na ő ugyanígy túltolta. Vagy képtelen már másra. Ernlund "papikáról" viszont nem mondanám meg, hány éves énekhangja van.
Hihetetlen, hogy egy Treat-Europe összehasonlítás ból ma, 2022-ben bárkinél is a Europe jön ki győztesen.
Most meg az a baj, hogy zúznak.Élőben olyan jók, hogy az agyad eldobod! Full profi a cucc a zene a színpad, ellentétben mondjuk egy másik nagy kedvencemmel amit lassan nyugdijjazni kellene -Whitesnake- az valami vicc….Ráadásul europáéknál mindenki eredeti tag nem mint a mostani nagy retro bandák akik csak pénzt jönnek vissza nosztalgiázni….na mind1…
Ez a lemez nekem is megvan.Kerti munkához tökéletes,a múltkor lambériáztan ahoz is jó….:)
De azért nem véletlen nem lettek világsztárok. Olyan mint egy jó album, semmi több.
Ellenben hallgasd meg a War of kings-et, na arra kertészkeggggyé !!!:)))))
Aranyosak!
Mint egy szarabbul sikerült Europe album maxi lemezének B oldala!
Rossznak természetesen nem rossz, hanem igazán semmilyen, színtelen szagtalan középszer.
A logot lecserélnénk egy tetszőleges másik dallamos banda nevére fel sem tűnne a hallgatók többségének.
Semmi egyéniség, semmi innováció, semmi éle nincs a zenének!
Az egyik oka az egész műfaj dögrovásának, hogy ilyen kedves aranyos papikák játszák.
Hogy tudna ehhez az öreges tötymörgésnek egy mai kölyök kapcsolodni?
Tudom tudom nem is nekik szánták.
Á megint csak puffogok.
De érti aki érti!