Shock!

Vajon miért érzi mindenki kényszernek, hogy ilyen-olyan intrókkal lássa el az aktuális lemezét? Ez az idióta trend a '90-es években vált meghatározóvá, és sajnos azóta sem lankad: az új dalokkal 18 év szünet után visszatérő kultikus svéd Treat is rákeveri Hitlert meg Kennedyt a Prellude – Coup De Grace című két és fél perces intró harmadosztályú filmzenéjére, de ettől még sem komolyabbnak, sem intellektuálisabbnak nem tűnnek.

Pláne, hogy a friss promófotók egy részén teljesen röhejes Napóleon-korabeli ruhákban pózolnak... Még szerencse, hogy az ásításra késztető, elcsépelt bevezető után abszolút meggyőző, amit elővezetnek.

A Treat-et a '80-as években sokan leírták annyival, hogy hallgatható Europe-kópia, és noha ez ebben a formában nem volt igaz, valóban közel azonos vonalon mozogtak: lemezeiken jellemzően északi ízű, a nagy terű riffek mellett hideg billentyűs témákkal operáló nagyívű melodikus rockot vezettek elő. Svédországban elég jól futott a szekerük, és habár A-kategóriás sztárok sosem lettek, az 1987-es Dreamhunter, az 1989-es Organized Crime vagy az eredeti énekes, Robert Ernlund távozása után Mats Levénnel készített 1992-es Treat azért kultikus gyöngyszemeknek számítanak a műfaj híveinek körében (sőt, World Of Promises dalukat még az In Flames is feldolgozta a Clayman korszakban). A mostani visszatérésben az alapítók közül Ernlund mellett az azóta sikeres stúdiós karriert befutott Anders Wikström gitáros érdekelt, de a 2006-os újjáalakulást követően igazolt basszusgitárost leszámítva első ízben mindenki a '80-as években kapcsolódott be a Treat sztoriba az aktuális felállásból.

Bár kedvelem a régi lemezeket, kifejezett Treat fanatikus sosem voltam, így aztán nem is nagyon tudtam, mire számítsak a Coup De Grace-től a már említett gázos zenekari fotók és a nem kevésbé gáz borító ismeretében. Az intro szintén nem ígért túl sokat, a lemez azonban szerencsére jó, sőt, több annál: a Treatnek sikerült véghez vinnie azt, amit a Europe-nak például kevésbé. Az album teljesen korszerűen, néhol meglepően vastagon dörren meg, de eközben nem ölték ki a zenéből azokat az ízeket sem, amit a '80-as évek dallamrockjának fetisisztái várnak a manapság visszatérő régi nagy bandáktól. Vérbeli Treatet és vérbeli skandináv melodikus rockot kapunk, ami azonban egyszerre mentes a porosságtól és attól a poszt-grunge melankóliától is, ami miatt oly sokan képtelenek megbarátkozni az újjáalakulás óta kiadott Europe lemezekkel.

Wikströméknek sikerült összehozniuk néhány tényleg meglepően nagy slágertémát (All In, Paper Tiger, We Own The Night), amiktől bizonyára mindenki szája a füléig szalad, aki csak valaha is hallgatott északi hard rock bandákat. Ezek mellett persze akadnak leplezetlenül nosztalgikus darabok is (The War Is Over, Tangled Up, Heaven Can Wait, No Way Without You, All For Love, Breathless), amik akár 1987-ben is íródhattak volna, de a modernebb megdörrenésű témák (Roar, Skies Of Mongolia, I'm Not Runnin') is ütnek, sőt, az A Life To Die For ballada is rendben van. Robert Ernlund hangja ugyan messze nem olyan karakteres, mint Joey Tempesté, Mats Levéné vagy a Talisman révén tiszteletbeli svédnek tekinthető Jeff Scott Sotóé, de a dallamai jók, a nagy vokálokkal együtt pedig pláne ütnek, és Anders is ízeseket gitározik szinte mindenütt.

Összességében mindenképpen az év kellemes meglepetései közé tartozik ez az album, nem számítottam rá pont a Treattől, hogy 2010-ben képesek lesznek ennyire önmagukat hallgattató dalokat írni. Csalódott Europe rajongóknak egyenesen kötelező a Coup De Grace.