Shock!

A Tygers Of Pan Tang nem egy amerikai kisváros baseballcsapata, hanem egy brit zenekar, akik még 1978-ban alakultak. Kicsit ironikus persze, hogy ezeket a lassan negyvenöt-ötven éves bandákat a mai napig a Brit Heavy Metal Új Hullámának nevezzük, de úgy tűnik, a NWOBHM-címke végérvényesen ráégett már a színtérre és annak képviselőire. Pan Tang tigrisei nem mai gyerekek tehát, az alapítók közül pedig évtizedek óta csak a gitáros Robb Weir van a fedélzeten. Ő sem volt azonban mindig kerettag, hiszen 1983 és 1987 között nélküle üzemelt a brigád, viszont a klasszikus első négy lemezen (az 1981-es Spellbound egyszer még bekerül a Klasszikushock közé is!) hallható a játéka, illetve az 1987-es leállást követő 1999-es reunion óta egyértelműen nála van a gyeplő, és magabiztosan vezeti is a csapatot, dacára annak, hogy nem egy tagcserét kellett mér átvészelniük. Erre a lemezre például kapásból két új játékostárs is érkezett: Francesco Marras gitáros még 2020-ban, Huw Holding basszusgitáros pedig 2021-ben. Úgy tűnik viszont, hogy ez nem vált a banda hátrányára: a megbolygatott felállás is simán hozza a név alapján elvárt szintet.

A Tygers Of Pan Tang mindig is hagyományőrző brigád volt, a 2019-es Ritualt négy évvel követő Bloodlinest pedig különösen nosztalgikusnak érzem, persze a szó jó értelmében. No persze ezt ne úgy értsd, hogy visszatértek például a Gangland korai maidenes, punkos dolgai, de a nyitó Edge Of The World és legfőképp annak melodikus refrénje azért kapásból felvonultatja a zenekar összes erényét. Van egy speciális hangulata a másodvonalas NWOBHM-bandáknak, ez a dal pedig egyfajta esszenciája is lehetne ennek. Bár a 2004 óta a mikrofon mögött álló Jack Meille nem kifejezetten erős vagy karakteres torok, kiváló dallamokra képes, a nyitódal pedig eklatáns példája is ennek. Már elsőre fülbe ragad, és aztán jó hosszú időre ott is marad. A középtempós, priestesen dohogó In My Blood után a sodró lendületű, modernebb riffelésű, virgázós gitárszólót is bedobó Fire On The Horizonnal magasabb fokozatba kapcsolnak, de ez is jól áll a csapatnak, akárcsak a zakatolós indítású, majd szépen építkező, white metalos felhangú Light Of Hope, mely a legszebb Lillian Axe-pillanatokat idézi, egyben a kedvencem a lemezről.

Acceptesen dohog a Back For Good, a Federico Pacini billentyűivel színesített, balladisztikus Taste Of Love pedig már-már unalomba fulladna, amikor csavarintanak benne egy olyan refrént, ami simán megmenti a teljes dalt. A rockos Kiss The Sky egy kicsit talán szürkécske, akárcsak a Believe, bár utóbbi neoklasszikus gitárszólója mindenképpen elismerésre méltó. Sajnos a Bloodlines Achilles-sarka is a lemez végén mutatkozik meg: hiába háromnegyed óra mindössze a korong, az utolsó négy számra már egyértelműen leül kissé. Persze ezekkel a tételekkel sincs különösebb gond, az A New Heartbeat refrénje például teljesen jó, mégis, ekkorra már egyre nehezebben képesek fenntartani a figyelmemet. Kicsit összefolynak, igazi karakter nélkül egymásba szürkülnek az utolsó dalok.

A kifejezetten tetszetős, a régi borítóik hagyományait mai formában megidéző kiállítású Bloodlines nem világmegváltó anyag tehát, viszont elvitathatatlanul kellemes hallgatnivaló. A banda követői kétségtelenül elégedettek lehetnek vele, de régi Riot-, Satan-, Angel Witch- vagy Diamond Head-fanok is bátran hallgassanak bele, sőt, a Witchcraft- és a The Vintage Caravan-jellegű retrobandák rajongóinak is bejöhet.