Shock!

Herr Schmirgli új lemezét górcső alá véve nagyon nehéz elvonatkoztatni egy Blood Of The Nations című, tavaly megjelent albumtól, amely lényegében az utóbbi évtized tekintetében a hagyományos nehézfém egyik leginkább definitív alkotásaként vonult be az egyetemes metaltörténelembe. Bár a kísértés nagy, én azért megpróbálom kerülni a hasonlítgatásokat – remélem, sikerülni fog.

Udo mester a kettővel ezelőtti korong, a 2007-es Mastercutor kapcsán gondolt egy merészet, és lényegében újradefiniálta a saját hangzásvilágát egy, a korábbiaknál jóval gépiesebb, ha úgy tetszik, szintetikusabb-indusztriálisabb soundot kialakítva. (Ezzel párhuzamosan egyébként a dalszerzés addigi gyakorlata is alapos revízió alá esett.) A végeredmény elsőre nem kicsit lepett meg, de végül jobbára csak megbarátkoztam az albummal, még úgy is, hogy a dalok színvonala éppenséggel nem volt egységesnek mondható. A jóval kompaktabb, kerekebb Dominator lemezt ellenben a mai napig sokat hallgatom, ott valahogy sikerült igazán működőképes egységbe forrasztani az új megszólalást a valóban jól összehegesztett nótákkal.

A friss anyag esetében sajnos már nem ennyire pozitív a kép: egyrészt eleve a sound sem jelent már újdonságot, főleg, hogy most valahogy mintha kásásabban, kevésbé karakteresen szólna az egész; ugyanakkor leheletnyivel talán még több most az effekt, és így mesterkéltebb a végeredmény. Ezen túlmenően a nóták színvonala sem üti meg a Dominator általános szintjét – vannak ugyan jó dalok itt is (Rev-Raptor, Fairytales Of Victory, Motor-Borg, vagy a valóban jól sikerült ballada, az I Gave As Good As I Get), azonban töltelékek is jócskán előfordulnak (a kimondottan uncsi Leatherhead például nagyon kevés a Mestertől, de a Pain Man sem tartozik éppen a kedvenceim közé). Szerintem úgy egy-másfél évet még nyugodtan rá lehetett volna szánni a dalszerzésre és a produkcióra, mert ez így egyszerűen karcsú ahhoz képest, amit az öreg korábban már letett az asztalra (az Accepttel és szólóban egyaránt).

Hogy azért jót is mondjak: az imént már kiemelt, valóban jól sikerült nóták mellett például tetszetős a szólómunka is, ezen a téren tényleg nincs mibe belekötni. A mechanikus riffekbe ugyan – az újkeletű koncepció okán nyilván szándékoltan - nem sok érzés szorult, azonban a gitárszólók valódi érzelmektől feszülnek, ahogy kell. Jómagam eleve nem tartozom azok közé, akik a dobosból gitárossá avanzsált Stefan Kaufmann gitárjátékát cseszegetnék folyton-folyvást (Wolf Hoffmann persze csak egy van, ezt tudjuk mindannyian, de Stefan szerintem becsülettel betanulta a leckét), Igon Gianolával pedig aztán végképp semmi bajom nincs. Annyira talán nem markáns a stílusa, mint a korai U.D.O. albumokon pirgáló Mathias Dieth-nek, de nem rossz játékos ő sem, itt pedig kimondottan élvezetes szólókat hoz. Ez mindenképpen a lemez javára írandó.

A roppant csúnya – vagy inkább röhejes? – borítóba csomagolt korong egyébként két bónusznótával megspékelve is kiadásra került: ezek szerencsére pozitív irány billentik a mérleg nyelvét, lévén, hogy a Time Dilator egy kellemesen tempós, old school U.D.O. hangulatú darab, míg a Wacken fesztivál és annak közönsége tiszteletére írt málházós-ökölrázós Heavy Metal W:O:A minden bizonnyal élőben fog majd odasújtani rendesen.

Szódával ez most még elmegy hét pontos produkciónak (amibe a nosztalgia és a tisztelet is belejátszik, nem tagadom), de legközelebbre egy kompaktabb, kiérleltebb, ütősebb anyagot kérnék, lehetőleg a mostaninál organikusabb hangzással tálalva. Az őszi bulira persze azért mindenképpen menni kell...

November 14-én az U.D.O. a Club 202-ben koncertezik a Concerto szervezésében.