Shock!

Amióta Johnny Hedlundék 2002-ben, újratöltött elemekkel visszatértek a viking hadiösvényre, kétéves rotációban, menetrendszerűen gyártják a minőségi halálfémet, a csapat pedig előszeretettel hangsúlyozza is a tradíciók fontosságát, mind a folyamatosság, mind a mondanivaló tekintetében. Szóval az Unleashed megbízható csapat, és most, tizenegyedszerre sem forgatják fel gondosan koreografált világu(n)kat. Nem kérdéses, a svédek is azon irányzat hívei, akik a kis lépések megtételében látják az aktuálisan szükséges, legyőzendő kihívást, a komfortzóna elhagyásának szükségét pedig egyáltalán nem érzékelik. Persze ennek a fagyos konokságból vert éremnek is két oldala van, és bármennyire szívesen nézem olykor a szebbiket, e helyen inkább a csúnyábbik feléről szólok majd többet. De csak a világvége után.

Az Odalheim-koncepció a szövegekért is felelős bandavezér fejében pár éve már megszületett, aki az eredeti terv szerint regény formájában adta volna ki a komplett sztorit. Hedlund e tervéről ugyan a mai napig nem tett le, most mégis úgy gondolta, a talán soha el nem készülő könyv fejezeteit dalokban foglalja össze. E történetben Odalheim a Ragnarök után következő új világ neve, ahol a nagy telet is túlélő viking harcosok a létükért folytatott csatára készülnek. A germán mitológiai alapokon nyugvó történet ellenségképe a White Christ névre hallgató entitás, ez a konfliktus pedig minden true pagan harcos szívében mindmáig kitüntetett helyen él. Az Unleashed első valódi konceptlemezének történeti ívét már a két évvel ezelőtti As Yggdrasil Trembles albumon elkezdte felrajzolni, és nem kizárt, hogy a történet két év múlva folytatódik...

Az alaposan körbejárt, nagyszabású mondanivalónál azonban személy szerint fontosabbnak érzem a zenét elemezni – e téren Fredrik Folkare gitáros/zeneszerző szintén a legutóbbi albumnál elejtett fonalat vette fel. Egyfelől ez itt egy újabb, elsőre felismerhető Unleashed-öntvény svéd death metalból, másrészt a kisszámú újdonság megjelenése is eltéveszthetetlen. Miközben a tempó talán még sosem volt ennyire gyors Hedlundéknál, beérkeztek az echte északi black metal hatások, és meglepő természetességgel, mi több, jó érzékkel kerültek a helyükre. Ezt erősíti az album hangzása is, melyhez hasonló szikár, tömény fűrészelést Immortal lemezeken hallani. Szinte érzem, ahogy a ráspolyos hangjegyek kárt tesznek a hallószerveimben.

A fentiek által kellőképpen felcsigázott hallgatóra azután a skandináv telek minden zordságával ront rá a nyitó Fimbulwinter... és vonul el felette a tizenegy dal, ugyanezzel a lendülettel. Nehéz hallgatnivaló ez abban az értelemben, hogy kapaszkodót szinte egyáltalán nem kínál, minimális tempóváltásokkal, homogén tömbben közelít hozzánk, leginkább háttérzeneként kínálja magát. Néhány akusztikus átvezetés, pár dallamos szóló töri meg mindössze az állandóságot, és ezek sem igazán említésre méltók. Az Unleashed szekerét a múltban is a dalaikból áradó nyers intenzitás húzta leginkább, ezt az Odalheim hiánytalanul közvetíti ez alkalommal is, a lendület azonban kiemelkedő témák nélkül nem tart ki, ahogy a hallgató figyelme sem.

Elfogultságtól függően minősíthető az album jó és közepes között tetszőlegesen, és bár mély sebeket nem ejt, egy-egy dal bármikor hangulatot teremt. Ez egy fajsúlyos hadüzenet.