Shock!

Svédország - többek között - a nyolcvanas évek amerikai AOR és hard rock zenei hagyományainak egyik legfontosabb életben tartója. Mostanában már az amerikai kontinens bandáinál is amerikaiabbul játsszák arrafelé a rockzenét, igényesen, király dallamokkal és szólókkal telepakolva.

A Vagh zenekart is e vonulat hullámain találhatjuk, bár az tény, hogy kevésbé tűnnek zseniálisnak mint pár ottani pályatársuk. A Europe-tól kezdve a Talisman, Nightingale, Kharma jellegű bandákig csomó ultratehetséges és megaigényes társulat működött Svédhonban, sajnos hozzájuk képest a második lemezét elkészítő Vagh még csak olyan kétharmad távon tart. Az alapok persze ugyanazok, többnyire középtempós "amcsi" zene, dúdolható refrének, kórusok, ájlávjú kamónbébi szövegek (amik ugyebár jelen műfajban tökéletesek) - és idáig még jó is lenne a dolog.

De sajnos a produkció még nem tökéletes, és ez leginkább Jonas Blum vokalista kissé nyafogós hangjának köszönhető - néha elég irritáló tud lenni a hangszíne, és ebből adódóan a monumentálisnak induló kórusok sem közelítik meg a svéd etalont (mondjuk tessék szépen meghallgatni a Superstitious című Europe tétel vokáljait, ilyesmiről beszélek). Bár az is tény, hogy ezt a fiúk is érezhették, és két dalban vendégénekesnő hallható, Noomi Stragefors hangja ugyan még nem tökéletesen képzett, viszont az a ritka-szép hangszíne van, ami anno Alannah Mylesszal etalonná vált a női hard rock éneklésben. Bizony, máris ez a két dal a kedvencem...

Van még vendégénekes a lemezen, John Marshall Gibbs hangja máris igazi rock-torok. Hogy akkor mégis miért Jonas az énekes... Ki tudja? Másrészt a megszólalás sem túl bika, még a nyolcvanasokban persze elment volna a dolog, de 2004-re kissé vérszegény, mélymentes, dögtelen a sound. No meg valahogy azt se sikerült eltalálniuk a fiúknak, ami a fent említett kollégáknak sikerült, mégpedig az amerikanizálódás mellett saját stílusjegyeket, megjegyezhető momentumokat csempészni a zenébe. A Vagh esetében, bár tizenkét tökéletes felépítésű, hagyományőrző hard rock dalt kapunk, valahogy elmegy az egész az ember füle mellett, nincs Final Countdown, nincs Wonderland. Annak idején a német Bonfire Point Blank lemezénél éreztem azt, hogy a tökéletes kópia már-már túl tökéletesre, ezáltal kissé arctalanra sikeredett.

Ennek ellenére persze az In The Future Zone nem rossz lemez, a stílus szerelmesei bizonyára ellesznek vele, bár a cím lehetne In The Past Zone is ugyebár. Ha az ének rendben lenne, a többi hibát még sokkal jobban el is tudnám nézni, de valahogy így ez még nincs egyben.