Ahhoz képest, hogy egy szörnyű tragédiából jött létre, Gregor MacKintosh Vallenfyre projektje az utóbbi évek egyik legjobban elsült csatolt zenekara. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy a formáció leplezetlenül és teljesen bevallottan visszahatott az anyacsapatra, a Paradise Lostra is. Mert az oké, hogy a csapat fokozatosan amúgy is visszatalált súlyosabb önmagához az elmúlt bő tíz évben, de abban azért nem vagyok biztos, hogy konkrétan a hörgős doom/death-vonal részbeni újrafelfedezéséig is megint eljutnak, ha Greg nem mártózik meg ismét a legkarcosabb, legdurvább old school durvulásban...
A Fear Those Who Fear Him a harmadik lemez a sorban a csapattól, akik ugyan trióra fogyatkoztak, és éppen ugyanazért jó, mint a 2011-es A Fragile King és a 2014-es Splinters: mert semmit sem kell magyarázni rajta, és totál ösztönösen hat. Még akkor is, ha Greg előzetes nyilatkozatai némi kapuzárási pánikot mutattak a kínzóan hangos erősítők, kegyetlen dobtémák és a gonosz, gyűlölettől, méregtől fröcsögő ének, a nyers, őszinte brutalitás meg főleg az ebbe az önmagából kifordult világba mérgező epét okádó, gyilkos rémálom emlegetésével. De szerencsére nem a béna, nevetségességig fokozott promóduma a lényeg, hanem a zene, az pedig most is nagyon ott van a szeren.
Objektíven nézve nem tudnám megmondani, hosszabb távon melyik a legjobb a három Vallenfyre-lemez közül: jelen pillanatban ezt a mostanit egy hangyányival erősebbnek érzem a Splintersnél, viszont az elsőt azért nem üti felül a Fear Those Who Fear Him. Lényegi differencia egyébként nincs ezen a téren sem, színvonal tekintetében kiegyensúlyozottnak mondható a pályaív, mint ahogy a zene is megmaradt kíméletlen, kriptaszagú death metalnak. Nem tudom elképzelni, hogy ha szereted az egészen korai Paradise Lostot, ne vigyorogj szélesen például az An Apathetic Grave hallatán, ahol a gonosz riffeket éteri gitárdallamok kísérik Gregtől. Kizárt, hogy ha vonzódsz mondjuk az Entombed-féle gőzhenger-metalhoz, akkor ne induljon be egyből a fejed a Degenerationre, ahol nem csak a tempó és a groove, de még a láncfűrész-gitársound is a svéd mestereket idézi. Borítékolható, hogy ha kedveled a régi crust/punk-dolgokat, akkor a két perc alatti, slayeresen eltekert, beteg szólótorzóval ékesített Nihilist meg a még rövidebb Dead World Breathes lesz a favoritod. Amennyiben pedig valami igazán betegre, gyászosra és nyomasztóra vágysz, a csaknem hétperces Cursed From The Womb lidérces, disszonáns hangsorait, vánszorgó tempóit tudom ajánlani, benne nem kevés Celtic Frosttal – bár ez egyébként az egész lemezről elmondható.
A Kurt Ballou által producerelt album hangzását tekintve is perfekt stílusgyakorlat, pont olyan lélegzően szól, ahogy egy ilyen lemeznek szólnia kell. Így, három lemez után azt kell mondanom: jóval több a Vallenfyre, mint csupán egy mellékvágány, biztos vagyok benne, hogy Gregor utólag egész pályafutása fontos állomásaként tekint majd vissza erre a kis kalandra. Akár lesz további folytatása, akár nem.
Hozzászólások