Shock!

Kedvelem, amikor csak úgy a semmiből felbukkan valami, ami olyan, mintha csak egy régi ismerős teremne eléd teljesen váratlanul, és időtől, helyzettől függetlenül, érdek nélkül tetszik. A Vallenfyre abszolút ebbe a kategóriába tartozik: manapság elég ritkán hallani ehhez hasonló old school európai death metal albumot, és külön öröm, hogy a zenekarban profi veteránok gyűltek össze egy kis muzsikálás erejéig. A formáció atyja és ötletgazdája nem más, mint a Paradise Lost zenei agya, Gregor MacKintosh gitáros, aki édesapja két évvel ezelőtti halála felett érzett bánatát és gyászát tette bele ezekbe a dalokba, társai pedig szintén nem nyeretlen kétévesek: a jelenleg Greg főbandájában is játszó Adrian Erlandsson überdobos és a My Dying Bride gitáros Hamish Glencross egyaránt itt vannak. A harmadik (!) gitáros Mully és a basszusgitáros Scoot pedig ugyan nem ismert muzsikusok, de a főnökhöz hasonlóan ők is a '80-as évek brit extrém metal színteréről érkeztek. Az éneket (hörgést) maga MacKintosh vállalta magára, ami tényleg igazi újdonságnak számít.

Még annak fényében is érdekes érzés ennyi év után ismét ilyen brutális muzsikát hallani Gregortól, hogy az utolsó pár lemezen a Paradise Lost is visszakanyarodott a borongós, súlyosan monumentális atmoszférájú fémzenéhez. Ilyen típusú death metalt ugyanakkor MacKintosh a debütáló Lost Paradise óta nem játszott, annak pedig januárban már huszonkét éve lesz, és a csapat már a '90-es évek közepén sem nagyon erőltette azokat a dalokat élőben... Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy a Vallenfyre pontosan olyan, mint az egészen korai Paradise Lost, de a rokonság már csak Greg összekeverhetetlen stílusa és dallamvilága miatt is letagadhatatlan. Ha pedig neadjisten nem ismernéd a Lost Paradise-t, egy minden szempontból hagyományosra szabott death metal lemezt képzelj el az európai vonalról. Vagyis itt nem jellemzők a brutális blastbeatek és a floridai csapatoknál oly gyakori tekerős, villantós szólófutamok, a hangsúly sokkal inkább a vészterhes atmoszférára helyeződik, ehhez pedig zömmel középtempós, elsődlegesen a klasszikus Celtic Frost ihlette riffek adnak keretet azokkal a védjegyszerű gitárharmóniákkal. Nincs megfejtés, nincs varázslás, egy pillanatig sem akar a dolog többnek látszani annál, ami – viszont a dalok nagyon rendben vannak. És ennél fontosabb bizony ebben a műfajban sem létezik.

A fentiek miatt nem szeretnék különösebb mélyelemzésbe bonyolódni a Vallenfyre lemeze kapcsán, ugyanis ha szereted ezt a fajta őserejű, sötét, súlyos és brutális zenei világot, nem nagyon tévedhetsz az A Fragile Kinggel. A komor mondanivaló természetesen az anyag atmoszférájára is mindvégig rányomja bélyegét, a dalokat azonban még így is élvezet hallgatni, mert mindnek van eleje, közepe és vége, őszinteségükhöz pedig nem fér kétség. A klipesített Cathedrals Of Dread, a Seeds vagy a záró The Grim Irony mindenképpen a csúcspontok közé tartoznak, de igazából az egész anyag ott van a szeren, nem érzem úgy, hogy bármelyik dalt is másikra cserélném vagy lehagynám. Szerencsére a tempókat tekintve is változatos az album, a gyors részeknél pedig néhol még az is kiviláglik, hogy a korai death metal színtérre nemcsak a Celtic Frost, hanem a klasszikus crust/punk cuccok is komoly befolyást gyakoroltak. További érdekesség, hogy a daloknak néhol van egy határozott svédes ízük, még a szennyesen fület gyönyörködtető, láncfűrész-szerű gitárhangzás is elég közel áll az Entombed, Dismember vonalhoz, Greg játéka pedig az egész anyagot összefogja, méghozzá a szokásos briliáns módon. Ha az alapján ítéled meg a kvalitásokat, ki hány hangot fog le egy másodperc alatt, biztos nem fogod megérteni, miért imádtam mindig is MacKintosh gitározását, mert a fickó keveset fog, de azt ott és akkor, ahol kell. Borongós melódiái, sötéten méltóságteljes dallamvilága páratlan és két-három hangból is beazonosítható – tényleg a hangulatteremtés egyik igazi nagymestere a színtéren, és már csak hab a tortán, hogy hörgősként is megállja a helyét. Nem mondom, hogy a legváltozatosabb torok ezen a vonalon, akit csak valaha is hallottam, de ezekhez a dalokhoz tökéletes, amit csinál.

Mit mondjak még? Túl sok egyebet nem tudok hozzáfűzni az eddigiekhez... Ha nemcsak a technikás amerikai death metalt bírod meghallgatni, hanem ez a hangulatosabb, épp ezért még kriptaszagúbb európai iskola is a te asztalod, az A Fragile King személyesen neked szól. Az év egyik legkellemesebb meglepetése eddig.

Gregorral készült aktuális interjúnkért kattints!