Progmetalosok, végzős esztétika szakos hallgatók, a Magyar Tudományos Akadémia rendes és levelező tagjai, illetve a női emancipáció elhivatott élharcosai nyugodtan továbbléphetnek. Úgyszintén azok is, akik nemigen bírják elfogadni, ha egy banda ironikus, gúnyos és - mi tagadás - helyenként igen nyers szövegeket használ.
Azok azonban, akik szeretik az izgalmas, váratlan fordulatokkal telepakolt muzsikát, nyugodtan tolják be a Vastrabant debütáló korongját a lejátszóba. Persze, csak saját felelősségre!
A kultikus járgány nevével először a BPRNR 3-as válogatásán találkozhattunk – én legalábbis így tettem -, amit ők zártak a Nagyszínpad című dallal. Rémlik, hogy kábé két éve a Szigeten (na persze, nem az általuk megénekelt fellépő helyen, hanem, ha jól emlékszem, a miniatűr Zúzda Színpadon) is volt szerencsém két-három szám erejéig belepislantani műsorukba, még ha túl sok konkrétumra nem is emlékszem találkozásunkból. És most itt az elsőszülött, amit azóta vígan turnéztatnak is a fiúk, a hasonlóan ön- és közveszélyes alakokból álló Fürgerókalábak, valamint a Septicmen útitársaként. (A turné kalandos történéseiről Laurencsik „Lau" István basszer egyébként egy igen olvasmányos blogot is vezet, amit minden humor-, turnébeszámoló- és blogkedvelő ember számára ajánlok.)
A ritka ocsmány frontborítóval nyomuló, és a Parkplatz Stúdióban Bodnár Péter és Szűcs Szabika vezénylete mellett rögzített, és ennek megfelelően, ha nem is túl acélosan, de azért bőven elfogadhatóan megszólaló anyag a már említett Nagyszínpad („ahol a fény és a hang is nagy") slágerrel nyit. Jó választás, lévén az egész lemez talán legjobban megdörrenő tétele: az egykoron a Superbuttban pengető Szőllősi „Laló" Lajos gitárja a nagykönyvben megírtaknak megfelelő elánnal riffel, Lau basszusgitárja pedig úgy röfög, mint egy megvadult disznócsorda. A szöveg nem túl összetett, bár egy kedves fricskát azért belehelyeztek a magyar könnyűzenei élet „nagyjai" felé. Furamód egyébként a kezdő taktusokról nekem mindig a QOTSA Monsters In The Parasolja jut eszembe.
A humorzsák a következő Pogógörl alatt tárul ki, ami mind szövegileg, mind pedig zeneileg olyan szinte van telepakolva poénokkal, hogy első hallásra szó szerint könnyesre röhögtem magam rajta. Legyen elég annyi, hogy a System Of A Downosan kavalkádszerű nóta refrénjében Kósa Zsolt – keringőfutamokra – keserédes sanzonokat idézőn olyanokat énekel, hogy „Jöjjön el kisasszony csápolni, ígérem, nem bánja meg! A szívén át fogok majd gázolni, a gyomra is beleremeg.". Kegyetlen!
A gumikacsa (vagy tudomisén, valamilyen más gumiállat) sípolásával nyitó, majd a középrészében disznóröfögést, kakaskukorékolást, macskanyávogást is tartalmazó Ha állat lennék... ehhez képest egészen visszafogott, szinte már slágeres (khmm...). Nem úgy a Hobo Blues Band Hatháromjának feldolgozása (a legendás „négykettő a félidőben, végén hathárom"), ami egyszerre idéz Kossuth-nótát, rock musicalt, de még mozgalmi dalokat is. Az ilyesmi szösszenetek miatt majd' minden kritika megemlíti a SOAD nevét (tudom, egy bekezdéssel korábban én is megtettem), ami az eklektikusság miatt talán meg is állja a helyét, ezen túl azonban a Vastrabantból csak úgy árad a sajátosan keserű magyar életérzés is. Abszurd mindennapjaink zenébe öntve, valahogy úgy, ahogy azt jó pár évvel ezelőtt Nagy Feró csinálta – akár az ős-Bikiniben, akár a korai Ricsében.
A zene a későbbiekben is megmarad ezerszínű, kategorizálhatatlan valaminek, a szövegek pedig kedvesen rúgnak egy nagyot az agymosott, csak a divatnak élő kreatúrákba (Trendirobot), a könnyűvérű, viszont annál nehezebben levakarható nőcskékbe (Bőr a bőrre; Kiscukor), de megkapja a magáét a suttyódiszkók lelkes törzsközönsége is (Diszkóvágás). Nagy kár, hogy a színvonal a korong végéhez közelítve szépen lassan csúszik lefelé, a megtört férfiszívek himnuszának szánt Ne higgy a nőnek, míg meleg, illetve a másnaposságtól szenvedő, igen kifejező című Megdöglöttem...szar igazi tölteléknóták, unalmasak, semmitmondók. Szerencse, hogy a Szegények és csúnyák zárása mondókaszerű verzéjével, illetve sramlit idéző refrénjével (ez így elég borzasztóan hangzik, pedig nem az) ismét mosolyra fakaszt. A lemez egyébként cirka harmincöt perc, elég is ennyi, hosszabb távon azért fárasztóvá tud válni az ilyen vegyesfelvágott.
Kíváncsi vagyok, hogy innen aztán hogyan tovább, ugyanis a lemez felvételét követően, de még annak kiadása előtt Kósa Zsolt énekmondó kiszállt a személygépjárműből, ami nem csak egyedi hangja miatt sajnálatos tény a Trabant utasai számára, hanem azért is, mivel a szövegek túlnyomó többsége tőle származott. Lalóék egyelőre hármasban utaznak tovább, de nyilván nem bánnák túlzottan, ha megfelelő énekesre bukkannának az úton. Remélem, ez minél előbb összejön nekik, én pedig ezalatt lassan elindulok a Trabi háta mögé, és nekiveselkedem. Indíts!
