Gyakran hajlamosak vagyunk előítéletekre, például azzal kapcsolatban, hogy milyenek is a vallásos emberek. Az egyik ilyen közhely, hogy zárt kis világukban élnek, nem elég nyitottak, illetve, hogy mindent csak egy szemszögből hajlandóak nézni, és csak egyetlen mérce szerint.
Lehet erről vitázni, hogy ez most jó avagy sem, nem célom ennek elindítása, nemigen hiszem, hogy evvel a témával kapcsolatban csak úgy osztogathatjuk az észt, csak mert így, vagy éppen úgy vélekedünk róla. Viszont ha feltesszük, hogy létezik olyan rockrajongó, aki csak és kizárólag világnézet szerint válogatja meg a bandákat, akiket hallgat, biztos, hogy az illető nem vádolható egysíkú zenei ízléssel. Szereti a dallamos metalt (Stryper), a power-thrasht (Tourniquet), a monumentális, emelkedett hangulatú, kissé rockoperás, gótikus hangulatú fémet (Saviour Machine), a sikolyos powert a'lá klasszikus Queensryche (Recon), a neoklasszikus cuccokat (Narnia) és még ki tudja, hány műfajt (azt hiszem, paradox módon még a goromba death metal is kitermelt hívő bandákat). És akkor olyan mesterekről, mint Impellitteri vagy korábbi társa, Rob Rock, még nem is beszéltünk. Ez a képzeletbeli (?) rocker bizony a Veni Domine-t is szereti, lévén ők is keresztény zenekar, mi pedig ezért megpróbáljuk besorolni a őket valamelyik fent említett kategóriába.
Ha nem is az első hangok után, de mondjuk a harmadik dal hallgatásakor bárki megmondja, aki csak egy picit is képben van a metalban, hogy ez a zene bizony egyfajta keveréke a Savior Machine és a korai Queensryche munkásságának. Queensryche, mert az énekhang elsősorban a 20 évvel ezelőtti Geoff Tate-et idézi (imitálja/utánozza/nyúlja, kinek hogy tetszik), a dalok pedig epikusak, borongósak, nehezen emészthetőek, egy merészebb pillanatomban gondolkodás nélkül merném doomnak nevezni a muzsikát (mivel svédek ezek az istenfélő metalosok, akár a vérükben is lehet ez a fagyos, szomorú műfaj). De hiába ezek a nyilvánvaló zenei párhuzamok, hiába Tate-imitátor az énekes, amivé az egészet egybegyúrták, az senki máshoz nem hasonlítható: egy emelkedett hangulatú, nehezen emészthető, intelligens és igényes, gondolatébresztő muzsika ez, amihez legalább kell 10 hallgatás és akkor nincs menekvés, örökre magához láncol. Kell persze hangulat is hozzá és egyáltalán nem biztos, hogy gyorsan eljutunk ahhoz a bizonyos "vízválasztó" 10. meghallgatáshoz, mert fáradt aggyal a nap végén lehet hogy kissé pörgősebb, mozgalmasabb zenére vágyik az ember. Vagy épp ellenkezőleg: a filozofikus mélységek ellenére is bele lehet merülni csak magába a hömpölygő dalfolyamba.
A jól ismert szlogent kissé rendbontóan felidézve egy dolog mindenesetre biztos: idősebbek kezdhetik csak el. Ehhez a lemezhez (és a többi Veni Domine anyaghoz is) kell vájtfülű rutin, nem árt, ha ismerjük/szeretjük a Black Sabbath teljes munkásságát, valamint a morcos, de dallamos doom muzsikát, és ha hosszabb távon tudunk hallgatni egy, a megszokottnál fájdalmasabb hangvételű Geoff Tate-et (tényleg, mintha csak keresztezték volna Eric Claytonnal - Tate-nek túl claytonos, Claytonnak túl Tate-es).
Jó szokásom szerint nem olvasom a szövegeket, de ismerve a Veni Domine tagjainak keresztény mivoltát, olyasmi bibliai képeket látok magam előtt ezt a lemezt hallgatva, hogy "Mózes és népe elcsigázottan vándorol a pusztában", "Egyiptomban sanyargatják a kiválasztott népet", "őseink kiűzettetnek a Paradicsomból" és további ehhez hasonló, szenvedést és fájdalmat elregélő epizódokat. A lassan, vontatottan haladó ütemek; dús aláfestő billentyű szőnyegek; doomosan súlyos riffek és a szomorkás, de idővel azért rögzülő dallamok semmi szépet nem foglalnak zenébe, ugyanakkor nem is egy nihilista szemlélettel van dolgunk, a Veni Domine inkább amolyan figyelmeztető stílusban "papol", legalábbis a zene efféle üzenettel bír számomra. Lehet, ha a szövegek alapján kellene megfejtenem a mondanivalót, más benyomásom lenne, mindenesetre akárhogy is van, konceptlemezre gyanakszom, ennél a bandánál minden album effajta hangulatot sugároz. Itt minden konkrét és világosan egy kerek egészet alkot. Néha egy-egy gyorsabb rész kizökkent nyugalmunkból (pl. Deep Down Under), de gyorsan vissza is zökkenünk, mert a rengeteg filmzene-szerű zenei elem, a méltóságteljeses alaphangulat mindent ellenőrzés alatt tart.
Azt hiszem, erről az albumról amolyan "művészi" ismertetőt illenék írni, mindenféle költői képekkel meg filozofikus fejtegetésekkel, de az ilyen hatásvadász marhaságok helyett inkább kiemelek egy-két különösen megkapó témát: a nyitó Waiting For The Bloodred Sky/Eli Lema Sabachtani páros remekül alapoz amolyan lassabb power metalos módon és itt a refrének is fogósak a maguk módján.
Többször említettük a doom stílust, és nomen est omen alapon a Doom Of Man pontosan azt a világvége-hangulatot árasztja, ami a cím alapján elvárató, ráadásul remek a szóló is. A zárójelben már említett Deep Down Underben halkan előbújik a Hammond-orgona és jelenléte miatt a 70-es éveket is idéző kissé bluesosan borongós dalban szinte sír a gitár is - a begyorsulós rész pedig tényleg király! Keleties dallamokkal borzongat és ringat az Inner Circle. Ezer szín, hangulat, a szomorúság megnyilvánulásainak végtelen lehetőségei sejlenek fel ebben a fagyos órában, mégis, reményvesztettségnek, depressziónak a nyomát sem találni. Kolostorokban járunk, az imádkozó szerzetesek mormogását hallgatjuk, és közben magunkba szállhatunk - a Veni Domine tökéletes aláfestő zenéje a világ dolgain filozofáló és éppen ezért sorsunkért komolyan aggódó ember mindennapjainak.
Sokkal jobban tetszik ez a lemez, mint az előző, amúgy '98-as keltezésű Spiritual Wasteland. Az új anyag ismeretében kiderült számomra, hogy ott a csapat kissé túlzásba vitte a komolykodást, elborultságot és ezzel még nehezebbé tette az amúgy sem könnyen befogadható muzsikát. Itt azonban úgy érzem, minden eddiginél jobban sikerült visszatalálni a debütáló Fall Babylon, Fall (1992) dalközpontúbb megközelítéséhez, mindezt úgy, hogy nyoma sincs visszafejlődésnek. Ez a markáns, jellegzetes stílus, amit a svédek kialakítottak maguknak és az annak jegyében fogant Album Of Labour világnézetre való tekintet nélkül különleges élménnyel ajándékoz meg minden zeneszeretőt, aki rászánja az időt és aki a komoly, tartalmas rock/metal zenére esküszik.
