A kitartás szobrát Geoff Thorpe-ról lehetne mintázni. Bár a gitáros/zenekarvezető és csapata sosem heverte ki a klasszikus éra énekesének tragikus halálát (Carl Albert autóbalesetben hunyt el 1995-ben), a Vicious Rumors ma is itt van, és rendületlenül menetel előre. Dacára annak, hogy a banda körüli énekes- és tagcserék szinte már-már követhetetlenek (a poszt-Albert korszak csúcstartója eddig Brian Allen, aki két nagylemezt énekelt fel), igazán gyenge lemezük mégsem született eddig. Geoff és a rajta kívüli egyedüli konstans tényező, Larry Howe dobos valahogy mindig előásott egy megfelelő képességekkel rendelkező vokalistát, a dalszerzés meg egyértelműen jó helyen van az öreg Thorpe kezében.
Ezen kis bevezető után talán nem meglepő, hogy a 2016-os Concussion Protocolhoz képest megint új frontember van: a tizenharmadik nagylemez Celebration Decayen Nick Courtney áll a mikrofon mögött, de a mindössze 21 éves gitáros, Gunnar Dügrey is új arc a csapatban. Őket még a Digital Dictator harmincadik szülinapját ünneplő turnéra igazolta Thorpe (Gunnar épp csak nagykorú volt, amikor belépett a Rumorsba), és mindketten szilárdan meg is vetették a lábukat. Azon a turnén az alapvetően egyébként gitáros Cody Green is beugrott kisegíteni basszuson, a lemezen pedig két szólóval tünteti ki magát, míg a bőgőt az ex-testamentes Greg Christian kezeli, speciális vendégként. Greg felkérése csak a lemezre szólt, a turnén már Robin Utbult kezeli majd a négyhúrost.
|
megjelenés:
2020 |
|
kiadó:
Steamhammer / SPV |
|
pontszám:
9 /10 Szerinted hány pont?
|
Mint a fentiekből is kitűnik, a friss anyag a szokásos, meglehetősen komplikát VR-ügymenet szerint született, de az elmúlt évtizedek világosan bizonyították, hogy az ilyesmi a legkevésbé sem zavarja Thorpe mestert. A Celebration Decay ugyanis ismét csak egy bivaly lemez, ami még jobban is sikerült, mint elődje. A kiadói promóban idézett interjú során Geoff arról beszélt, hogy az eredetileg sokkal rövidebbre tervezett, de végül száznyolc állomásosra hízott Digital Dictator-emlékturné hatására a zenekar visszaásott kicsit a gyökereihez, és a régi idők old school Vicious-soundját igyekeztek kombinálni az energikus, modernebb megoldásokkal. És a jó Geoffnek ebben tökéletesen igaza is van, a Celebration Decay-en ugyanis egyértelműen ott van a régisulis, védjegyzett VR-riffelés, de elsősorban Nick Courtney hangja miatt a Cyberchrist, a Sadistic Symphony vagy a Warball hangulata is igen masszívan érezhető. Courtney szőrös, elődei közül egyértelműen Brian O'Connorhoz legközelebb álló torka gyökeresen eltér elődje, Nick Holleman magas karakterű hangjától, ami természetesen az egész lemezre rányomja a bélyegét. A kifejezetten klasszikus megközelítésű gitármunkával (ha őszinték akarunk lenni, Geoff néha még saját magát is „feldolgozta" itt-ott: lásd Any Last Words – Strange Behaviour) pedig mindez olyan elegyet alkot, amiben a régi és új idők Vicious Rumorsának erősségei is megtalálhatók.
A nyitó címadó például kapásból a James Riverával felvett, már említett Warballt juttatja eszembe: hideg, tüskés és kíméletlen, a kettes Pulse Of The Dead pedig szintén a modernebb megközelítésű darabok közül való. A galoppozós gitártémára épülő Arrival Of Desolation a lemez első, régisulis Vicious Rumors-slágere, amely egyértelmű főhajtás a Carl Albert fémjelezte korszakuk előtt, minden régi rajongó nyálcsorgatva fogja hallgatni, az tuti. A középtempón dohogó, súlyos Darkness Divine is jó, akárcsak a slágeres Long Way Home, a pörgős Collision Course Disaster vagy a záró Masquerade Of Good Intentions, a színvonal tehát végig egységesen magas.
Az utolsó nagylemez óta eltelt négy év szünet egyértelműen jót tett tehát Geoff Thorpe-nak és a zenekarnak: a Celebration Decay egy kiváló formában lévő Vicious Rumorst mutat.
Hozzászólások
Megnézem, már régen hallottam a Sadistic lemezt úgyis, lehet most már másképp állok hozzá. :)
A Blacklight számomra minden idők egyik legjobb VR-dala, azzal próbálkozz szerintem.
Lehet éppen, de a Something Burning pont nem, mert az megelőzte a Jugulatort.
VR fronton a Warball is nagyon erős, szerintem a Welcome to the Ball óta a legerősebb.
Mondom ezt úgy, hogy a legendás '90-es album a kedvencem tőlük....
A frissebbek közül a Razorback killers az, ami nagyon tetszik, azt gyakran előveszem...
Szerintem....Mióta a Judas Priest megjelentette a Jugulator albumot.....azóta az US Power bandák némelyikének mintha egy új etalon lenne, és ennek a Priest albumnak a hatására durvulnak......
Én a cikkben is említett Cyberchrist és Sadistic Simphony lemezekkel vagyok pont így, ha már Vicious. A 2 lemezen 1 dalba sem sikerült belekapaszkodno m, viszont ez az új anyag ezekhez képest kellően dallamos.. Persze aláírom, ég és föld a különbség a Carl Albert féle kifinomult lemezeikkel szemben, azok mintha más együttes dolgai lennének. Sokat durvultak később.
Az egyik szemem sír, a másik nevet.
Egyfelől megsüvegelendő az a kitartás, amivel Geoff életben tartja a legendát; a kitartás szobrát valóban mintázhatnánk akár róla is.
Viszont a produktumot illetően sajnos itt sem lehet felfedezni egy épkézláb, valamirevaló dalt sem. Nem tudom mi az oka ennek, mert e sárgolyón tobzódnak a jobbnál-jobb énekesek és zenészek... Sőt, a mai fiatal generációnak ráadásul félelmetes technikai tudás van a birtokában.
A dalírási-komponálási képesség azonban mégiscsak isten adta ajándék. Pusztán technikai villantásokkal, lenyűgöző hangszerkezelés sel nem pótolható.
A korai, Carl Albert-féle klasszikus lemezek tobzódnak a kitörölhetetlen dallamoktól, a dalok felépítése is olyan, hogy a komplexebb témák is azonnal ragadtak a fülbe.
Tudom, ennyi idő után ez nagyon unalmas lehet nektek, de én akkori is ezeket a gondosan felépített dalokat, a fogós melódiákat hiányolom nagyon innen (ahogy sok más kedvencem mai munkásságánál is...). Mert tele ez az album is rengeteg jó hangszerelési ötlettel, dallamfoszlánny al, amiből a kevesebb néha több elvén lehetett volna akár egy egész pofás, méregerős dalokból álló lemezt is készíteni.
Részemről talán jobban örültem volna akár egy 35-40 perces, nyolc-kilenc tételből álló, tömény, kiérlelt, gondosan felépített VR esszenciának.
Nem tudom a megfejtést magam sem, mitől működnek igazán a melódiák, a témák mitől állnak össze kitörölhetetlen egésszé, de nagyon kevés a mai világban a kivételes komponálási készséggel megáldott muzsikus. Engem is talán valami elfajzott csodabogárnak tartotok a folyamatos elégedetlenkedé s miatt...
Magam részéről továbbra is inkább a régi lemezeket fogom hallgatni, ha Vicious Rumors zúzdára támad kedvem...
Mindezek ellenére is tényleg becsülendő a kitartás, az alkotási vágy, nem beszélve arról, hogy koncerten ma is bizonyára lehengerlőek.
Nick hangja erőteljes (egy picit több sikolyt elviseltem volna, mert tud a csávó, jól mutatja ezt a Gladius nevű ex bandájának egyetlen extrém lemeze) és képes Halfordot (nem a magasakat) is megidézni néhol.
A címadó mellett nekem nagy kedvenc a cammogós Asylum of Blood és persze a Death Eternal. A Long Way Home-al viszont még barátkoznom kell. :) Ajánlott, év egyik legjobbja. (nem nehéz, hiszen alig van ebben a stílusban sajnos új anyag)