Shock!

Az elmúlt néhány évben akárhányszor is sikerült beszélnem Geoff Thorpe-pal, a Vicious Rumors főnökével, mindig hangsúlyozta, hogy a mostani a zenekar történetének legszebb korszaka. Abban ugyan biztos vagyok, hogy nem most vannak népszerűségük csúcsán, az azonban valóban igaz, hogy folyamatosan koncerteznek, és a különböző hanganyagok is szinte évente érkeznek tőlük. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a 2000-es években kétszer is öt-öt évet kellett várni egy-egy új cuccra a zenekartól, akkor tényleg egyértelmű, hogy igencsak termékeny éra ez a zenekar történetében. Ettől még persze a folyamatos tagcserékkel továbbra sem hagytak fel, hiszen az alapító Geoff, illetve az ezredfordulón tartott rövid szünetet leszámítva szintén konstans jelenlévő dobos, Larry Howe mellett 2013 óta ismét új arcok vannak. Ezen már meg sem lepődik az ember, másrészről pedig Geoff mindig minőségi emberanyagot szed össze a bandába, ezek az arcok pedig már a Live You To Death II koncertanyagon, illetve a 2014-es düreres bulin is bizonyították, hogy méltóak a Vicious Rumors-logóhoz.

Azt ugyan nem hangsúlyozza a marketing, hogy a Concussion Protocol a Geoff által korábban emlegetett öt hanganyagos ciklus záró tétele-e, gyanítom azonban, hogy így lehet, zeneileg ugyanis tökéletesen illik a még Brian Allen által felénekelt Razorback Killers és Electric Punishment által megkezdett sorba. A tizenkettedik nagylemez tehát hasonló zenét rejt, mint elődei: ez bizony szikár, modern, sötét power metal, sokszor leginkább középtempón dohogva megállíthatatlanul, némi thrash metallal vegyítve. A Carl Albert csodatorok által fémjelzett klasszikus, dallamosabb korszak tehát ezúttal sem köszön vissza, és míg élőben számomra az jött le, hogy Nick Hollemon hangja emlékeztet talán a legjobban Albertére az énekeseik közül, addig a Concussion Protocolon sokkal inkább elődjével, Briannel állítható párhuzamba.

Mindez persze nem baj, a fő kérdés meg nyilván az, hogy a remeklő Nickkel (vagy talán inkább Nicknek) milyen énektémákat tudott összehozni a jó öreg Geoff. És a lemez gyenge pontja (a közepes hangzás mellett) pont ez, ugyanis ezúttal kissé szürkébb lett a végeredmény. Ami azért is fájó, mert a Vicious Rumors erejét többek között mindig az adta, hogy a kérlelhetetlen riffelésre varázslatos énekdallamokat tudtak rátenni. Nem azt mondom persze, hogy rossz a Concussion Protocol, mert erről szó sincs, épp csak ezúttal kevesebb az igazán kiemelkedő megoldás, az olyan téma, amitől még a sokat látott powermetal-fanatikusoknak is azonnal összefolyik a nyál a szájukban. A dalok többsége simán csak jó, ez pedig egy Vicious Rumors-kaliberű bandától, amelyet mindig is a színtér legjobbjai között tartottam számon, kissé kevés.

A szélvész Chasing The Priest az egyik kedvencem, pont a halál egyszerű, de mégis emlékezetes refrénje miatt, ahogy a 1000 Years is ugyanezek miatt jó. Kiugró lett még az ízig-vérig VR-ballada Circle Of Secrets sajátosan szomorkás, sötét hangulatával és az Every Blessing's a Curse is, azaz összességében most a gyors darabok működnek igazán, de tulajdonképpen egyetlen gyenge vagy akár csak tölteléknek mondható darab sincs a lemezen. Az viszont biztos, hogy az elmúlt évek feszített tempója mostanra kicsit kifullasztotta Thorpe-ot, aki vélhetően kiírta magát. Mivel azonban az interjúkban beígért monstre albumciklus ezennel véget is ért, remélhetőleg lesz most ideje feltöltődni, és egy rövid szünet után a tizenharmadik Vicious Rumors-nagylemez nem csak jó lesz, hanem ugyanolyan gyilkosra sikerül majd, mint a Sadistic Symphony, a Warball vagy bármelyik Carl Alberttel felvett nagylemez.