Shock!

A csornai Villon zenekar elég régen nyomult már ahhoz, hogy eljöjjön az idő az első lemez kiadásáig. 1992-ben kezdték, s a környékünkön (Győr-Moson-Sopron megye) eléggé ismert volt a nevük.

Végül is igazán olyan '94-'95 körül kerültek felszínre az akkoriban gyűrűző szombathelyi extrém metal vonulattal, de zenéjük azoknál egy picit mindig is mélyebben gyökeredzett, valahol a New York-i Overkill, a Pantera és később a Machine Head körül, de ezeknél azért dallamosabbak.

A demókat sajnos nem hallottam, de úgy emlékszem a hangzás miatt általában elmarasztalták őket, na most emiatt az egy dolog miatt biztos nem fogják. Ahogy betettem a CD-t leesett az állam, ugyanis ez döng, mint az atom, mint később megtudtam a válasz erre: HSB stúdió. Most semmilyen hangszerre nem lehet ilyen szempontból panasz. De hát ugye ez elég kevés lenne, ha egy unalomba fulladó lemezt csináltak volna, de nem így van. Ez az egyik legjobb anyag, amit ilyen vonalon az utóbbi időben hallottam (nem csak Magyarországon). Ahogy pl. a Félelem nélkül c. nyitószám kibontakozik az tanítanivaló, zajos gitárnyűvésből zúzós, döngölős kétlábgépes első Machine Head jellegű sodrásba megy át, majd egy még döngölősebb, szaggatottabb átkötő rész következik és utána a dallamosabb refrén. Nagy L.A. éneke is így változik, Chuck Billy-s hörgésből "finomodik" egy Anselmo-s acsarkodásba és néha még dallamos is. Legalábbis ebben a számban dallamokban gondolkodik legtöbbször, amelyek ráadásul jól meg is ülnek a fülben, de kellően durvák maradnak végig. A szövegek ugyan magyarok, és egész jók, valahol a néhai Necropsia világát idézik (bár annyira azért nem mély), sőt az ő nevük egy-két szám zenei részéről is beugrott, mint pl. a szintén kíméletlenül szaggató másodikként érkező címadó nóta egyes riffjei.

Az első 4 számot végigszántják ilyen irgalmatlanul húzós tempóban a srácok, a Látok Még címűben van egy kicsit experimentálisabban dallamosabb refrén, a személyes kedvenc Közelebb meg akkora a kétlábgép/gitár szaggatást produkál, hogy megfelelő hangerőn beszakad a plafon, szóval így simán elnézi az ember az eléggé Panterás döngöléseket. A kör című nóta képében egy dallamosan, lebegősen, akusztikusan induló (mondhatnánk a Pantera Hollow-jára ütő) szám szakítja meg a brutalizálást, de persze ez is bedurvul a végére. Kicsit amúgy a Carmen durvább időszakára is emlékeztet, főleg az énekhang, és talán a magyar nyelv miatt, a refrénje is egyből énekelhető. Itt hallhatjuk a lemez első gitárszólóját, ami ugyan hangulatos és szépen is szól, de azért jobban is fel lehetett volna játszani szerintem, vagy többet agyalni rajta. Aztán újra felveszik a boxert és jól belevágnak még pofánkba vagy még háromszor hasonló, de nem standard dalokat: a szintén Panterás és egyből ülő Komor, a thrash-es Szikra és a koncerteken favorit Pozitív, tuti gitárszólóval. Amit külön kiemelnék, az az Idő c. dal. Ez szerintem a lemez legerősebbje a Közelebb mellett. Slayeresen vészjósló szavaló kezdés után megy át valami olyan eszméletlen szakításba, ami csak "Robb Flynn és kisbarátai" első lemezes megmozdulásaihoz hasonlítható. A refrénje az egész lemez legjobbja, s a szólója is igen tetszetős a végén azzal a szétwahpedálozott, széttremolózott, gerjedős résszel...

Mindezt nem lehetett volna megvalósítani, ha nincs meg a megfelelő gárda: Borbély Zoli, Káldi Tibor gitárosok is rendesen zúdítják a képünkbe a jobbnál-jobb riffeket, a bőgős Varga Zsolt is jól és okosan bőg (ugyanis hallani!!! ez magyar lemeznél ritkaság), de ami elképesztő az Berkes Zoltán dobolása. Ugye az ilyen extrém metal/thrash/power (vagy bánom is én milyen stílusnál) ezen áll vagy bukik a dolog és itt áll, mégpedig biztos oszlopokon. Minden megmozdulása király, legyen az kétlábgépelés, tamozás, cinezés, fokozás, akármi. Nagyon érzi a srác azt, amit csak a legjobbak tudnak. Mondjuk, akinek a beceneve is Dobos, attól ez el is várható...

A Villon zenéjében az a legjobb, hogy úgy mai, hogy közben nem modernkednek folyamatosan, hanem gondolnak a dalokra, nincs mélyre hangolt nu metal gitár, nincs elkínzott depressziós hörgéskezdemény, meg nyavalygás és mégis megérint. Hogy van ez?.. Ugye van egy olyan graffiti-okosság hogy "zenéről írni olyan, mint építészetről táncolni" szóval, akkor hallgassátok ezerrel a Graffitit! (Azért a borító az nem szép...)