Shock!

Nem titok, mennyire kedvelem (imádom, istenítem, bálványozom) Glenn Hughes hangi és énektechnikai képességeit. Tény, hogy ízlése nem mindig ugyanaz mint az enyém vagy más metal fanoké, voltak nagyon elvadult funky-soul korszakai olykor, de hála az égnek, a rockhoz valahogy mindig sikerül visszatalálnia.

Jelen esetben Dario Mollo oldalán tündököl, aki Olaszhon szülötte, gitáros, stúdióista, valamint mázlista - mármint amiért Glenn-nel dolgozhat, ráadásul már második alkalommal. A Voodoo Hill előző anyaga viszonylag tradicionális hard rockot rejtett, és ez alapvetően így van a 2004-es dalcsokor esetében is, de örömmel hallottam már a Make Beleive nyitóriffjében is a modern hatások integrációját, néhol mélyre hangolt súlyok, furcsa gitáreffektek vegyülnek a zenébe - de ne ijedjen meg senki, ez csak apró frissítőkendő a hard rock gyöngyözően fáradt homlokán, a zene ugyanis király, lendületes, csodálatos rock.

Minden amit ez a stílus megkövetel, itt sorakozik egymás után, laza ritmusok, kiváló ritmus-és szólógitárjáték, hatalmas refrének és kórusok... De Glenn is meglep néha - eddig is brilliánsan hajlékony és mindentudó hangja még így ötven(ezer) évesen is képes új színeket megvillantani: a kettes track (Dying To Live) lendületessége mögött olyan feszes modern metal súly robban elő a gitárokból, amire Hughes mester hol benitrózott Halfordként köpköd és hörög sikoltva, hol szinte indusztria-rapperként szaval, hogy aztán hamisítatlan klasszik-refrénnel szakítson ki minket a zúzdából. Ez a nóta maga egy fantasztikum, igenis, lehet megújulni, frissnek és energikusnak lenni akkor is amikor mások már csak a jól bevált sémáikat ismételgetve állnak sorba a kasszánál egy épp aktuális slágergyűjteménnyel. Máshol is felbukkannak még modernebb pillanatok, amik egészségesen színezik meg a hagyományos alapokon nyugvó zenét (az Atmosphere modern gitár-átvezetői, a címadó dal dobgroove-ja...), így elmondható, hogy Glenn eddigi legmodernebb és legsúlyosabb lemeze készült el Dario Mollo műhelyében.

Annak is kifejezetten örülök, hogy az eddig hallott, felismerhetően olasz hangzású lemezekkel ellentétben egész jól szól a Wild Seed..., a gitárok kilógnak a hangszóró membránjából, a finom részeknél selymes minden, a súlyoknál meg horzsol a sound mint '84-ben technika órán Lajos bácsi ráspolya.

Hughes fanok és hard rock rajongók (no meg Artension Vince) mellett olyan nyitottabb metalisták is próbálkozhatnak a lemezzel, akik modernebb, zúzdább de azért dallamos lemezeket tartanak az evolúció csúcsának. Nekik kiváló kapcsolódási pont lehet jelen album a rocktörténeti középkorhoz, unalom és múzeumszag nélkül. Nekem simán top.