Shock!

Egyre nehezebb helyzetbe hoz minket a bergeni Vulture Industries. Idén éppen tíz éve, hogy megjelent e név alatt az első teljes értékű lemezük, a The Dystopia Journals, amelyen annyira közel jutottak a La Masquerade Infernale-korszakos Arcturus világához, amennyire zenész csak juthat. Debütálásként ez az állásfoglalás tökéletesen meg is felelt, de azért egy norvég bandától okkal várhatunk ennél jóval többet is, ha igazán belemelegszik a saját útjának taposásába. A Keselyűk azóta sem kapkodták el a lemezkiadást, első pillantásra ma is egy amatőr hobbitársulat ábrázatát viselik magukon, kiadványaikkal azonban minden egyes alkalommal szintet lépnek, ami hatalmas fegyvertény még ezen a szinte mindent elbíró avantgarde porondon is. Ma már ott tartunk, hogy félrevezető lenne akár csak a metal skatulyába is beleerőltetni őket – itt egy valóban egyedülálló, a műfaji kötöttségeket nekifutásból kiröhögő jelenségről beszélünk.

Jól tudja persze ezt az a nagyjából tizenhárom ember, aki tiszteletét tette a tavalyi bulin a Yukban, ahol az is egyértelművé vált, hogy a brigád egyszerre zseni és bolond agytrösztje, a frontember/billentyűs Bjørnar Erevik Nilsen egyszemélyben felelős azért, hogy a Vulture Industries kiemelkedhetett a bandák óceánjából. Nem mintha a többiek csupán szürke alattvalóként asszociálnának mindehhez, ők szintén magas nívón űzik a keselyűipart, no és persze egzaltált, jó értelemben vett őrült egyéniségből egy zenekarban általában egy fő is tökéletesen elegendő. Ez egy tökéletes banda, hiszen semmiféle lánc nem köti a kezüket, ráadásul amit kitalálnak, azt a lehető legmagasabb szinten képesek meg is valósítani. Legutóbb, a The Towernél kissé mintha elfogult is lettem emiatt volna velük kapcsolatban, hiszen akkoriban végeredményben csak azt állíthattuk teljes bizonyossággal, hogy rendkívüli történéseknek vagyunk fültanúi, a zene viszont érezhetően nem kristályosodott még ki teljesen.

Eltelt azóta rengeteg idő (bő négy év, egészen pontosan), a jó Bjørnar közben egy oldalági projektjét is felélesztette (ez Black Hole Generator néven fut), ahol többek között az Aeternus és az Enslaved zenészei társaságában nagyjából talán ki is adta magából, ami a metalos vonalon benne volt. A Stranger Times hallatán így tehát okkal gondolhatjuk, hogy a Vulture Industries nem is egy, de legalább két hatalmas bakugrást hajtott végre az elmúlt időszakban, és a friss anyagot már sokkal szívesebben nevezném musicales hatású dark/gót rocknak, mint bármi másnak. Mindez persze csak addig érdekes, amíg belehallgatás nélkül keresünk viszonyítási pontokat, ellenben ha elindítjuk a Costin Chioreanu által home videós jelleggel klipesített, és természetesen teljesen bolond Something Vile klipjét, nagyjából körvonalazódik is a hallgató számára, hogy itt majd mire számíthat. Vannak viszont dolgok, amik nem változnak – ilyen az én elfogultságom is.

Tény, hogy valóságos mennyország mindez az avantgarde híveinek, valami olyasmi, amit máshol tényleg nem találnak meg a boltok polcain. Ha pedig itt saját, senki más által meg nem értett művészetüktől elalélt, lila ködben hörögve maszturbáló zenészfigurákat képzelnél magad elé, már csak azért is tégy egy próbát, hiszen számodra is rejthet meglepetéseket ez a korong. Kerek, értelmezhető, 4-5 perces dalocskákat kapunk, mindennemű sallangtól mentesen, a műfaj által „megkövetelt", cirkalmas betűtípussal műanyagra írva, remek hangzással, (újfent) egészen egyedülálló énekteljesítménnyel megkoronázva. Meglehet, hogy a Stranger Times nem minden másodpercében száz százalékos, de egy olyan bandát mutat, amely sikerrel valósított meg egy sokak által lehetetlennek tartott küldetést, és letett az asztalra egy olyan albumot, amire még sokszor fogunk hivatkozni az elkövetkezőkben. Ezért van az, hogy részemről már most teljes irántuk a bizalom és a lelkesedés.

Kolosszális munka, egyben 2017 egyik legszórakoztatóbb produkciója ez. Ennél többre nem is vágyom.