Shock!

Úgy veszem észre, a bergeni Vulture Industries csak mostanában kezd elmozdulni az underground média vakfoltjából, így nálunk sem igen lehetett olvasni ezidáig Bjørnar Nilsen e zseniális kis találmányáról. Pedig a Keselyűgyár immár évtizedes (sőt, ha a jogelőd Dead Rose Gardent is ideszámítjuk, tizenöt éves) múlttal bíró társulat, amely azonban még az avantgarde-ot is annak fonákján fogja meg, s így persze nem könnyítik meg a hallgató dolgát. Találkozásunk mégis szerelem lett első látásra, talán azért is, mert az idén – menetrend szerint – beígért, de meg nem érkező új Arcturus album hiányára már hosszú ideje keresek gyógyírt. Nem mintha a Tower csupán a várakozás nyűgét enyhíteni volna hivatott. Ez bizony egy igazi mestermunka.

Ha Norvégia, de főleg Bergen városa, akkor valószínűleg azonnal black metalra asszociálunk, és a sztereotípia ezúttal igazolja is magát. Csupán jelen albumot meghallgatva – az előzmények nem ismeretében – ez tűnhet akár félrevezetésnek is, hiszen e Torony már csak nyomokban tartalmaz echte feketefémet. A zenekar gyökerei azonban egyértelműen a legrútabb műfajig nyúlnak, és a produkció ma is letagadhatatlanul hordozza a black metal morbid atmoszféráját. Ezzel szemben az elkövetők manapság inkább egy kultikus szlovén/olasz avantgarde brigádot, a titokzatos Mr. Doctor által vezetett Devil Dollt hozzák fel legfőbb hatásukként (tőlük hallható is egy bónusz medley a limitált kiadáson), akik a '90-es évek fordulóján keverték roppant tudatosan a gótikus rock és a klasszikus zene szálait, erős vokális dominanciával. Ebben az énekhangban persze ott vigyorog Tom Waits és Nick Cave is, de tőlük tanulni sosem volt szégyen.

Alapvetően billentyű-központú zenéről van itt szó, még akkor is, ha gyakran gitárok játsszák a zongorán született témákat is. Bár a frontember/billentyűs Nilsen megoldásai uralják a lemezt, a végeredmény mégis komplett zenekari teljesítményt mutat, szélsőségektől és túlzásoktól mentesen. A dalok megszerkesztettsége eleve klasszikus képzettségű zenészek jelenlétét feltételezi, mindenhol tudatosan felépített struktúrákkal és letisztult ívekkel találkozunk. A rengeteg megszólaló hang egyetlen koherens egésszé olvad össze, és az egyébként szintén nagyszerű egyéni teljesítmények inkább csak tudatos odafigyeléssel deríthetők fel. Ami mellett viszont képtelenség szó nélkül elmenni, az Nilsen elképesztő énekteljesítménye, ahogy fölényes magabiztossággal mozog a legkülönfélébb regiszterekben is. Ezzel együtt tud a Vulture Industries igazán magával ragadó lenni.

A zene karneváli jellege valahol tényleg az Arcturus maszkos korszakát juttatja eszünkbe, nem utánérzés szinten, hanem maga a produktum képes ott mozogni, ahová Garm és Sverd juttatta el különbejáratú black metalját a La Masquerade Infernale albumon. Ez pedig mindennél többet kell mondjon az avantgarde mégoly zavaros vizein hajózók számára, már csak azért is, mert ennél többet mondani e Toronyról igen nehéz. Hibájául is mindössze azt tudnám felróni, hogy számtalan hangulata mellett is túlságosan egyívású, egy tempójú zenét hallunk, melyen néhány In Vain módra felkarcolt, minden körülmények között maradandó dallam még talán elfért volna. Ezért és kiállásuk okán is gyakran eszembe jut Nilsenékről a Fleshgod Apocalypse, bár a stílus, de főleg a megközelítés itt egészen más.

A zenekari magot alkotó ötösön kívül érdemes szólni a további közreműködőkről, hiszen ez a lista is beszédes. Simon Futterlieb (Galar) szaxofonja és Gjermund Fredheim (Orkan) harmonikája szépen beleolvad a hangképbe, akárcsak Herbrand Larsen (Enslaved) vendégjátéka, aki már az előző lemezen is megfordult, ezúttal ráadásul a keverést is magára vállalta. A master Jens Bogren keze nyomát viseli magán, így lesz a Tower megszólalása legalább annyira erőteljes, mint amennyire részletgazdag. Az artworkért felelős Costin Chioreanu neve legutóbb a Grave-nél került elő, de említhetném az Aura Noirt vagy az Oranssi Pazuzut is, ahol utóbb egyaránt zseniális munkát végzett. A Lost Among Liars klipje szintén az ő számlájára írható remekmű, valahol a Steven Wilson-féle The Raven That Refused To Sing szintjén és hangulatában.

Bár az Ænigma tökéletességét nem találtam meg a Toronyban, ez mindenképpen az év egyik kiemelkedő alkotása, a legnagyszerűbb norvég avantgarde hagyományok folytatása.