Shock!

Valahol törvényszerű volt, hogy a jelen koncertdömpingben egy Vulture Industries koncert a Yukban nem vonz majd tömegeket, a valóság azonban még a legpesszimistább várakozásokat is alulmúlta. Az a pár ember, aki viszont ténylegesen vette a fáradságot, és átfáradt Óbudára, bizonyára tudatában volt az esemény különös jelentőségének. A honfitárs Sulphurrel kiegészült Keselyűk egy egészen valószínűtlenül hangzó, magyar-román miniturnét bonyolítottak ezekben a napokban, négy romániai és mindössze egy hazai megállóval. Az pedig, hogy a Bjørnar Nilsen Színház budapesti vendégjátékát látni kell, számunkra egyáltalán nem lehetett kérdés.

A hazai Svoid előadásának csak a legvégét csíptük el, hullasminkes black metaljukkal ki is lógtak a többi fellépő mellől, de ennek és az alig lézengő közönség passzivitásának ellenére becsülettel leadták azt a műsort, amelynek előadására berendezkedtek.

A Vulture Industries turnétársa, a szintén bergeni Sulphur meglepően rövid átszerelést követően, minden különösebb felhajtás nélkül csapott bele a kénes levesbe. Láthatóan megviselte őket a mérsékeltnek is erős túlzással mondható érdeklődés, pedig esetükben egy „sztárzenész" is erősíti a felállást. Erik „Vrolok" Hæggernes, az Aeternusszal és a Gorgorothtal black metal klasszikusokat (gondoljunk csak az ősborzalomra!) összemuzsikált dobos hírnevének megfelelően alaposan ki is tett magáért, de a többieket sem érheti panasz. Az ének sajnos általában hallhatatlan maradt, de black/death-ötvözetük ereje így is átjött. Idei, hosszú csendet megtörő harmadik albumukat (Omens Of Doom) remélhetőleg ennél többen ismerik majd meg.

A Vulture Industries esetében bizton számíthattunk a váratlanra, jómagam annál is inkább, mivel ez volt az első élőben megejtett találkozásom az Arcturus Ördögi Álarcosbáljáról elszabadult, de szép fokozatosan teljesen egyedi arculatot öltő norvégokkal. Tőlük a 2013-as The Tower óta nem hallhattunk új hangzóanyagot, pedig az általuk művelt, minden ízében avantgarde muzsikára komoly igénye van a szervezetemnek. E hiányérzetet volt hivatott enyhíteni ez a műsor, de utólag úgy érzem, mégis inkább csak elmélyítette azt. Ezek az arcok ugyanis egyértelműen zsenik, akiknek a tehetségét éppolyan vétek hosszú időn keresztül parlagon hagyni, mint emlegetett mestereik esetében. Amíg azonban Sverdék az évek során „csupán" egy már-már jónak mondható koncertbandává fejlődtek, ennek a társulatnak a színpad a valódi terepe.

A képeskönyvek lapjairól elénk lépő, tőrőlmetszett viking karaktereket felvonultató brigád alapból is jellegzetes arculattal bír, a fellépés savát-borsát azonban egyértelműen a frontember, Bjørnar Nilsen alakítása adja a főzethez. Előzenekaraikhoz hasonlóan az éneket itt is gyakran maga alá temették a vaskos gitárok, a figyelő szemek azonban így is elsősorban a zenekarvezetőre tapadtak. Ekkor már akár húszan is összegyűlhettünk a teremben, így ha a hátsó traktusban bujkálókkal nem is, Nilsen – az állandó díszletként szolgáló hordókon állva/ülve – a közönség zömével személyes ismeretséget is kötött, budai és pesti oldalra válogatott szét minket, és egy ponton körbe is vonatoztatta a párás szemmel hitetlenkedő egybegyűlteket. Odafent eközben egymást követték a bizarr témákból hézagmentesen összeolvasztott dalok, így téve teljessé az élményt, amit az év egyik legnagyszerűbb koncertje adott számunkra.

Igazi avantgarde ünnep volt ez, a stílus egyik ászának kolosszális előadásával, méltó felvezetés mellett. A fájó kérdés a végén azonban elmaradhatatlan: vajon látjuk még őket valaha hazai színpadon?

Fotó: Pisica Photography