Shock!

A zenekari infók után a borítóra pillantva elgondolkoztam, mi a fenét keres Gwen Stefani, a No Doubt énekesnője Szolnokon? Bizony, Magda Nikolett kinézetre erősen hasonlít a fent említett hölgyhöz, és mikor az első, Ébredj című szerzemény beindul, a dal, de még az énekstílus is a híres ska-pop csapatot idézik.

Tizenhat dal került a szerzői kiadású cd-re, ami elég tetemes mennyiség, bár ezek közül jó pár már korábban megjelent anyaguk újrakevert változata. Hatásaikként a Cranberries, a No Doubt (nocsak), a U2, a Texas és a Kispál is szerepel, ezekből a No Doubt, mint említettem tényleg erősen rányomta bélyegét a dalok jó részére, a U2 szelleme a gitárkezelésben érhető tetten (a tipikus Edge-féle sikálás sokszor felbukkan itt-ott), a többi jelzett csapatot már annyira nem éreztem. Igaz, a címadó dalban próbálnak kissé flegma, Lovasisan rímelő sorokat pakolni egymás mögé, de hála az égnek ez nem tart sokáig, a refrén ismét energikusabb.

Azt a fajta rock-pop hibrid zenét játssza a Wake Up!, amit nagyon nehéz eladni itthon. Popnak rock, rocknak pop (legalábbis a rádiók és az átlag rajongók véleménye szerint), ugyanebbe tört bele a Hetedik Érzék bicskája, és ezért poposodik a Zanzibár meg a Venus egyre inkább. Pedig az olyan tételek, mint az Eső (ami leginkább egy felgyorsított U2 és a korai The Cult keveréke) vagy a Nyomás (ami popos Mission, de néha az egykori magyar NO is beugrott) simán elférnének egy pörgős soft-rock bulin, vagy szólhatnának a rádióban, miközben az ember repeszt az országúton. A Vigyázz Rám tiszta Heroes Del Silencio, lebegős és sodró egyszerre. A hangszeresek pontosak, bár a kíséretek néhol még kissé jellegtelenek, de számos helyen kivillan ez alól egy egyéniesedő hangvétel, ígéretes megoldások, finomságok.

Csak azt tudom mondani, mint a Hetedik Érzék esetében: Nagyon ráférne a magyar zeneiparra, hogy odafigyeljen az igényesen populáris zenekarokra. A Wake Up!-ban is megvan az a "zizz" amitől jó és pörgős egy banda. Persze akadnak hibák, gyermekbetegségek, a szöveg prozódiája néha kicsit sűrű, meg hát a Töfinél készült felvételbe is belefért volna még x-százezer forint (a nyomor meg álmodik ugyebár). Nekem kicsit sok a tizenhat dal is, lehet, hogy a régebbi dalok közül többet csupán bónuszként, mondjuk mp3-ban tettem volna rá a korongra a fiúklányok helyében, mivel így a sokadik pop-rock dal pörgése egymás után elkopik. Icipicit fejlesztenék Niki stíluskészletén is, a Gwen Stefanis előadásmódot már kellemesen elsajátította, de a kissé nazális, pimaszon feleselő sorok közé elférne pár lágyabb, teltebb suttogás vagy épp jobban a tüdőből kinyomott, erős hang is. De az idő és a rutin szép lassan meghozza majd az eredményt. A zenekaron nem múlik, a hírek szerint szülővárosuk környékén már meglehetős ismertségre tettek szert, így ha lassan és kitartóan küzdenek a kősziklaként álló, bevehetetlennek tűnő magyar zenei piac meghódításán, miközben csiszolnak kicsit a stíluson, hogy igazán a saját hangjukon szólalhassanak meg, várhat rájuk szép jövő.

Sok sikert hozzá!